Interjú Caio Carrieri
A pályafutásod kezdeti éveit Brazíliában töltötted, majd részese voltál a 2002-es vb-győzelemnek. Mit jelentett mindez az életedben?
Az a vicces, hogy egészen 1992-ig csupán egy futsalkapus voltam a szülővárosomban, Cascavelben. Abban az évben sikeres megállapodást kötöttem a Cruzeiróval, tíz évvel később pedig a hazámat képviseltem a világbajnokságon. Tiszta őrület. Támadó középpályásként kezdtem a pályafutásomat, és csak 2000-ben lettem hátvéd. Cafu nem érezhette magát biztonságban rendszeres kezdőként, mert ott voltam én is. Nagy megtiszteltetés, hogy egyike vagyok annak a kilencvennégy brazilnak, akiből világbajnok lett. Az ország lakossága több mint kétszázmillió fő.
Azon a tornán egyszer léptél pályára, akkor is védekező középpályásként. Tudtad előre, hogy Luis Felipe Scolari odatesz?
Az elődöntő előtti nap a hotelszobámban voltam, és hallom, hogy valaki dörömböl az ajtón. Scolari volt az, elmondta, hogy szeretne pályára küldeni Törökország ellen. Én voltam az egyetlen mezőnyjátékos, aki még nem kapott lehetőséget, de öt perccel a vége előtt Kléberson görcsöt kapott, és én következtem.
Milyen volt a Villarrealban töltött időszak? Juan Román Riquelme mennyire volt jó?
Többen is azt mondták, hogy rossz döntést hoztam, amikor otthagytam a Sao Paulót a Villarrealért. Ez a klub nem volt nagyon ismert Brazíliában, de mégis itt nyílt meg előttem az ajtó az európai labdarúgásba. Gyakran beszéltünk arról az öltözőben, hogy Riquelme már látta a tévében azt a mérkőzést, amire még csak készülődtünk. Minden olyan könnyen ment neki! Csendes, magába forduló fiú volt, ennek ellenére nagyon jól kijöttem vele, és a családjaink is összetartottak.
Hogyan kerültél Barcelonába?
Elmentem az edzésre, és Sonny Anderson egy dalt kezdett fütyülni. Mindenki rám nézett, én pedig megkérdeztem, hogy mi ez. A Barcelona himnusza volt, Anderson ismerte, mert játszott a Barcelonában. Megkérdezte, nem hallottam-e híreket. Elmondta, hogy az újságok megírták, a Barca játékosa leszek. Semmit sem tudtam erről. Néhány nappal később a katalán klub alelnöke, Sandro Rosell keresett meg, és közölte, nemsokára tárgyalunk.
Mi a legszebb emléked az el Clásicókról?
A legelső, amikor a galaktikusokat fogadtuk a Camp Nouban, és három nullra nyertünk. Felejthetetlen este volt. Huszonnyolc éves voltam, és mindent beleadtam. Egészen kivételes mérkőzés volt.
Ott voltál a pályán 2005-ben, amikor kikaptatok a Chelsea-től.
Főként az maradt meg bennem, hogy mennyire nyerni akartak. Hallottam róla, José Mourinho megkérte a Stamford Bridge pályamesterét, hogy ne a legjobb állapotra készítse elő a gyepet, mert a fő erősségünk a passzolás volt. Sokat tanultunk abból a vereségből, levontuk a következtetést, hogyan lehetne újra győztes csapat a Barcelona.
Nagyon frusztrált, hogy a 2006-os BL-döntőt a kispadon kezdted?
A második idényben Frank Rijkaard úgy döntött, hogy hogy egy rögtönzött középhátvédet, Oleguert teszi a helyemre, mert túlzottan támadó focit játszottam. Nem éreztem magam rosszul a padon, pontosan értettem, hogy mi Rijkaard terve az Arsenal ellen. Az angol csapat bal oldala nagyon erős volt Ashley Cole-nak és Freddie Ljungbergnek köszönhetően. Körülbelül tíz másodpercen át éreztem magam rosszul, amikor kihirdették a kezdőt, de fontosabb volt, hogy mentálisan készen álljak, mert így is bármikor kellhettem.
Milyen emlékeket ápolsz a mérkőzésről?
Sikerült függetlenítenem magam a stadion zajától, és csak arra koncentrálnom, ami a pályán történt. Jens Lehmannt kiállították, ennek ellenére sikerült betalálniuk, aztán a szünetben Andrés Iniesta állt be Edmílson helyére. Utána Henrik Larsson következett, és a hatvanadik percig szóba sem jöttem. Utána kezdtem el melegíteni. Oleguer elfáradt, Rijkaard pedig arra kért, hogy a szélen próbáljak támadni, mert középen nem sikerül feltörnünk az Arsenal védelmét. Samuel Eto’o kiegyenlített, ezt követően jött az én gólom.
Milyen érzés volt, hogy te szerezted a győztes gólt a Bajnokok Ligája döntőjében?
Nagyon izgultam, amikor pályára léptem, ugyanakkor eltökélt voltam, és hittem magamban. Ezt a gólom is bizonyítja. Vizes talajon sikerült ballal levennem a labdát, mielőtt lőttem. A terveim közt nem szerepelt gól, inkább az járt a fejemben, hogy kiszolgáljam a csapattársaimat, ezért nem is tudtam, hogyan ünnepeljen meg. A szüleim és a fiam ott ültek a lelátón. Nem lehet szavakba önteni azt a pillanatot.
Biztosan különleges érzés volt a családdal ünnepelni.
Az apám ritkán utazott el Brazíliából, hogy megnézze a meccseimet. Lisszabonban ott volt, amikor a negyeddöntőben megvertük a Benficát, de azt nem tervezte, hogy a párizsi döntőre is eljön. Úgy volt vele, hogy már túl idős az ilyen nagy utazáshoz. Később összefutottam a Barcelona elnökével, Juan Laportával, aki megkérdezte, hogy a szüleim jönnek-e, mire mondtam, hogy nem, de ragaszkodott hozzá, hogy hívjam meg őket. Erre apám azt mondta, hogy akkor mégis eljön.
Hogyan kerültél a Chelsea-be?
Mourinho felhívott. Maradhattam volna a Barcelonában, de nagyon vonzott a Premier League és London is. Mourinho minden egyes edzést alaposan megtervezett. Magam is edzői tanfolyamot végzek Brazíliában, és az ő nyomdokaiban szeretnék járni.
Mi nem ment Scolarinak a Chelsea-nél?
Nagyon jól indult minden, majd jöttek a nagy riválisok elleni mérkőzések, és kikaptunk a Liverpooltól, az Arsenaltól és a Manchester Unitedtól is. A Chelsea-nél nagyok a célok, különösen annak tükrében, hogy mennyi pénzt fektettek a klubba. Amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy azt elvárják, hirtelen megnő a nyomás.
Milyen érzés volt a Barcelona ellen pályára lépni a 2009-es BL-elődöntőben?
Az odavágó életem egyik legnagyobb pillanata volt. A második félidőben álltam be, és kilencvenötezer ember tapsolt állva. Nem is akartam elhinni.
Hányszor találkoztál Roman Abramoviccsal?
A mérkőzések után bejött, hogy egy kicsit beszélgessünk. Rendszeresen voltak olyan alkalmak, ahol egy kicsit kötetlenebbül lehettünk együtt, és ilyenkor is mindig eljött. Amikor közeledett a szerződésem vége, kezdeményeztem, hogy a klubvezetőség mondja el, kellek-e a jövőben, és meglepetésemre ő is ott volt. Értékeltem ezt a gesztust, és azt is, hogy elmondták, miként újul meg a csapat, ezért nem hosszabbítottunk szerződést.
Kultikus hős vagy a Chelsea szurkolóinak szemében. Mit jelent ez neked?
Nagy öröm. Azt hiszem, főként a Tottenham ellen lőtt góljaimnak köszönhetem, illetve annak, hogy nagyon eltökélt voltam a pályán. Még a járvány előtt egy barátom kiment az egyik meccsre, és az én nevemmel ellátott mez volt rajta. Azt mondta, többen is köré gyűltek, mutogattak a mezére, és a nevemet skandálták! Ez igazán megtisztelő.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. decemberi számában.)
