Interjú Harry De Cosemo
Hogyan kerültél a Newcastle-ba?
Amíg 2007-ben fel nem szálltam a repülőre, egyedül a Newcastle volt hajlandó foglalkozni velem Angliában. Utána már a Manchester City is keresett, de azt mondtam nekik, hogy a Newcastle nagyobb csapat, már ajánlatot is tett, így döntöttem.
Nem volt nehéz hozzászoknod az élethez?
Sam Allardyce a régi vágású labdarúgást kedvelte, ezért küzdenem kellett a csapatba kerülésért. Amikor Kevin Keegan lett a menedzser, a változás jót jelentett, de ő sem számolt velem. Amikor ő is távozott, kivirultam.
Remek kapcsolatot ápoltál Fabricio Coloccinival és Jonás Gutiérrezzel. Mennyire volt fontos neked a társaságuk?
Összejártunk sütögetni. Fabricio a pályán mellettem játszott középhátvédként, Jonás pedig előttem a bal szélen. Emiatt sokat beszéltünk egymással. Akkoriban még nem sok spanyol ajkú volt a Premier League-ben, amikor megérkeztek, megkönnyebbültem.
A második idényed a Newcastle-ban egy kicsit őrültre sikerült, és a csapat kiesett…
Abban az idényben nem is volt olyan nagy baj, hogy nem tudtam angolul. Elég kiforrott a személyiségem, és másképp reagáltam volna, ha többet értek. A pályán kívül nagyon jól kijöttünk egymással, ott viszont nem nagyon egyeztünk, és a felelősség a mienk. Az edzőcsere sem segített sokat, amikor Joe Kinnear megérkezett, mindenki arról beszélt, hogy már egy ideje nem ült a kispadon. Gondoltuk is, milyen jó, hogy azt akarják, maradjunk bent, erre idehoznak egy fickót, aki négy éve nem dolgozott.
Milyen volt Alan Shearer menedzsernek?
Az volt a baj vele, hogy túlzottan is szerette a Newcastle-t, és ezért rövid idő alatt sok mindent akart megváltoztatni. Nekünk jó lett volna, de amikor átvette a csapatot, már nagy volt a baj.
Úgy határoztál, hogy maradsz, és segítesz visszajutni. Nehéz döntés volt?
Aki azt állítja, hogy nem gondolkodott el a távozáson, amikor kiestünk, hazudik. Örökké emlékezni fogok az utolsó mérkőzésre az Aston Villa ellen, a szurkolók megtapsoltak bennünket a végén. Gondoltam magamban, ez csodálatos. Velük akartam maradni.
Nem volt rémisztő, hogy Alan Pardew került Chris Hughton helyére a kispadra rögtön a feljutás után?
Hughton hitt bennem, és a mai napig jó barátom. Szerette őt az egész csapat, és az a benyomásunk támadt, hogy a klubvezetőség ugyanazt csinálja, mint a kiesés előtt: lecseréli a menedzsert egy nem túl nagy névre. Ilyenkor azon gondolkodik az ember, minek az egész. Persze, ha José Mourinho érkezne, megérteném, de Hughton jól tette a dolgát. Ennek ellenére Pardew is jól bánt velem.
Megbántad, hogy nyilvános posztokban ekézted a klubot és az igazolási politikáját, mielőtt távoztál?
A szurkolók jelentős része azt mondta, hogy igazam van. De akkoriban ez mégis hiba volt. Nagyon fájt a dolog, mert négy évet töltöttem ott, és csodálatosan éreztem magam. Annak ellenére is, hogy elmentem a Liverpoolba, azt gondoltam, nem lenne szabad ezt tennem ezzel a csapattal.
Két angol klubodnál meg kellett tanulnod két nagyon jellegzetes tájszólást. Értetted, mit mondanak az emberek?
A két legnehezebb nyelvváltozat. Még ma sem értem őket. Nyilván nem volt egyszerű a Newcastle-ban Andy Carroll-lal, ahogy a Liverpoolban sem volt egyszerű, de szerencsésnek érzem magam, hogy Anglia nagy csapatai közül kettőben kipróbálhattam magam.
Amikor a Liverpoollal először tértél vissza a St. James’ Parkba, gólt szereztél. Hogyan emlékszel vissza arra a bizarr mérkőzésre?
Tiszta őrület volt. Úgy voltam vele, hogy akkor hagyom ott a Newcastle-t, ha az első hat helyen álló csapatok valamelyikében folytathatom. Aztán úgy alakult, hogy a korábbi klubom a hatodik helyen állt, a Liverpool pedig a hetediken. A szurkolók hamar megismertek! Pepe Reinát kiállították, ezért Kenny Dalglish engem rakott be a kapuba. Ma már szép emlék, pedig akkor kinevettek. Azt is éreztem közben, hogy szeretnek. Az egész stadion azt énekelte, hogy „José Enrique, ott vagyunk az első hatban!”. Erre a napra mindig emlékezni fogok.
Miért fejlődött olyan sokat a Liverpool Brendan Rodgers irányítása alatt?
Kenny Dalglish szenzációs edző volt. Megnyertük a Ligakupát, és az FA-kupa-döntőbe is eljutottunk vele. Aztán megérkezett Brendan a Swansea-ból, és csodálatos edzéseket tartott, mindennap mást csináltunk, keményen megdolgoztatott. Látjuk majd még nagy klub élén.
Milyen érzés volt, hogy nem lehettél ott a Liverpool nagy, drámai csatájában a bajnoki címért a 2013–14-es idényben?
Rémálom. Úgy éreztem, tudnék segíteni, de Jon Flanagan volt ott helyettem, és állta a sarat. Nagyon fájt, hogy nem vehettem részt benne, de ha mégis összejött volna a bajnoki cím, egyáltalán nem bántam volna.
Mennyire volt elkeserítő, hogy a sérülések miatt csak korlátozottan vettél részt a csapat munkájában?
Jürgen Klopp az első pillanattól fogva őszinte volt velem, és ezt mindig is értékelni fogom. Azt mondta, kiváló dolgokat hallott rólam, de nem számíthat valakire, aki egy napot edz, utána kettőt hiányzik. Az intenzív játékához egészséges labdarúgók kellenek. Mielőtt távoztam, én lehettem a csapatkapitány az Exeter ellen, és ez csodálatos emlék.
Miért nem léptél pályára soha a spanyol válogatottban?
Megérdemeltem volna egy esélyt. Nem voltam rossz a Newcastle-ban és a Liverpoolban sem, de Del Bosque nem jött el megnézni. Ha kapok egy lehetőséget, és nem megy a játék, azt elfogadom. Ugyanakkor megnyerte az Európa- és a világbajnokságot, úgyhogy mit is mondhatnék?
Agydaganatot diagnosztizáltak nálad 2018-ban. Nehéz volt megküzdened vele?
Egészen megdöbbentem, úgyhogy először Jonás Gutiérrezzel beszéltem, aki korábban átesett kemoterápián. Végül aztán minden rendben lett. Mindenki ideges volt miattam, de a családom és a társam nagyon jól reagált. Erre az időre Párizsba költöztünk, és a kezeléseket leszámítva nagyon szép időszak volt, még hiányzik is.
Másként látod ezek után az életed?
Az ember sokkal jobban értékeli a dolgokat. Még mindig járok vizsgálatokra, de azt hiszem, hogy minden rendben lesz. Az ilyesmi nagyon sok emberrel megtörténik, és csak keményebb leszel tőle.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. januári számában.)
