Interjú Chris Flanagan
Pályafutása kezdetén, az 1980–81-es idényben a KEK negyeddöntőjébe került a Newport County csapatával. Nem akármilyen élmény lehetett!
Igen, fantasztikus volt. Az első idényemben feljutottunk a Third Divisonbe, és megnyertük a Walesi Kupát. Fantasztikus élmény volt a nemzetközi terep. Pályára léptünk Norvégiában, Észak-Írországban a Crusaders ellen, és eljutottunk a negyeddöntőig. Nem volt szerencsénk, a keletnémet Carl Zeiss Jena összesítésben három kettőre nyert ellenünk.
Második profi klubjával, az Oxford Uniteddal Ligakupát nyert 1986-ban. Ez szintén hihetetlen teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora csapatról van szó.
Abszolút esélytelenek voltunk aznap, a QPR ellen léptünk pályára a döntőben, de végül három nullra nyertünk ellenük. Az álmom vált valóra azzal, hogy játszhattam a Wembleyben. Csodálatos érzés, hogy így nyertünk meg egy jelentős sorozatot.
Szintén az Oxfordban avatta fel Alex Fergusont a Manchester United élén az első kapott góljával. Gyerekkora óta Liverpool-drukker, biztosan különleges pillanat volt.
Nagyon élveztem, körülbelül tízezren voltak kint a Manor Groundon, csodálatos hangulatot teremtve. Régi barátom, Kevin Moran lerántott a tizenhatoson belül, én pedig belőttem a tizenegyest. Kettő nullra nyertünk. Örülök, hogy én szereztem az első gólt Alex Ferguson Unitedja ellen. Azt követően már nem túl sokat kapott, sajnos.
Akkor lett a Liverpool futballistája, amikor Ian Rush a Juventusba távozott. Igaz, hogy Kenny Dalglish nem adta oda a kilences mezt, mert meg akarta kímélni a vele járó tehertől?
Nem. Megkérdezte, hogy melyik számot szeretném. A nyolcast választottam, mert gyerekkoromban nagyon szerettem Roger Huntot, és ő viselte. Csak a Liverpoolról álmodoztam gyerekkoromban. Nem aggódtam a rám nehezedő teher miatt, mert húsz gólt szereztem egy idényben az Oxfordban, és tudtam, hogy ez a Liverpoolban is folytatódik majd. Bíztam a képességeimben.
Milyen volt csatárként futballozni a nagy Liverpoolban?
Mint a mesében! Volt mögöttem három ember, Ray Houghton, a legokosabb futballista, akivel csak dolgom volt, Peter Beardsley, a legtrükkösebb, akivel csak találkoztam, és John Barnes, a legjobb, akivel összehozott a sors. Nagy baj nem érhetett!
Még ma is vannak rémálmai Dave Beasant híres védése miatt, amivel megfogta a tizenegyesét az FA-kupa 1988-as döntőjében?
Igen, ugyanis emiatt kaptunk ki. Mindenki azt mondogatta, hogy ne izguljak, mert a két gólommal a Nottingham Forest ellen az elődöntőben már megmutattam, mit tudok, de végül elbuktuk a duplázást. A következő évben, amikor az utolsó percben veszítettük el a bajnoki címet az Arsenal ellen, még rosszabb volt a helyzet. Az a Liverpool nagyon jó csapat volt. Ha mi játszottunk volna a BEK-ben, partnere lettünk volna a Milannak is, hiába volt ott náluk Frank Rijkaard, Ruud Gullit és Marco van Basten.
Pályafutása későbbi részében trükközött a nekifutásnál. Ez a Wimbledon elleni elrontott tizenegyesnek köszönhető?
Megszállottan akartam a gólt. Rájöttem, hogy a kapusok mindig hamar elvetődnek, úgyhogy rámentem arra, hogy előbb ugorjanak, és csak aztán lőjek. De még így is elrontottam jó néhányszor. Dobbantottam a jobb lábammal, és ettől már mozdult is a kapus. Mire a bal lábam a labdához ért, már feküdt is. Ma már sokan csinálják, de én voltam az első. Le kellett volna védetnem.
Hogyan került a Real Sociedadba?
Erről Kenny Dalglish-t kellene megkérdezni. Tényleg nem tudom. Hatvanhárom gólt szereztem száznégy meccsen a Liverpoolban, ennek ellenére eladott, ami nagyon fájt. Viszont nagyon megszerettem a Real Sociedadot. Három alkalommal játszottam a Camp Nouban. Egyszer kettő kettő lett, és két gólt szereztem, aztán három három, és megint kettőt, majd három egy, és ismét kettőt. Otthon is játszottunk a Barcelona ellen, és két gólt értem el, megvertük a Real Madridot nálunk, én lőttem egyet, és nyertünk a Bernabéuban is, ahol szintén betaláltam. Mindez nagyon sokat jelentett nekem.
Igaz, hogy az első nem baszk volt, aki hosszú idő után a Real Sociedad labdarúgója lehetett?
Igen. Amikor odakerültem, az emberek nyolcvan százaléka tiltakozott. De az első két gólomat a Barcelona ellen szereztem, és ez megnyitotta az utat előttem. Szerettem a baszkokat. Olyanok, mint az írek vagy a liverpooliak: büszkék és szenvedélyesek.
Írország egy Észak-Írország elleni, mindent eldöntő mérkőzés után jutott ki az 1994-es világbajnokságra. Mennyire volt politikailag túlfűtött ez a találkozó?
Olyan volt, amilyen a futball nem lehetne. Azokban a napokban hatalmas volt a feszültség Belfastban, és ez jól érződött. Kísérteties volt a légkör. A szurkolóink nem kaptak jegyeket. Szerencsére Alan McLoughlin csereként beállt, és kiharcolta azt a döntetlent, amelyre szükségünk volt. Ünnepeltünk, de csak visszafogottan.
Mire emlékszik abból a híres pillanatból, amikor teljesen kiborult, mielőtt beállt volna Mexikó ellen a világbajnokságon?
Arra, hogy totálisan hülyét csináltam magamból. Alig vártam, hogy pályára léphessek. Ketten lejöttek, Steve Staunton és Tommy Coyne, de csak Jason McAteer indulhatott el befelé, én ott ragadtam a pálya szélén. Kettő nullás hátrányban voltunk a hőségben, és a labda nem akart kimenni. Ekkor kaptam dührohamot. Sajnos az operatőr legkevésbé sem a mérkőzést rögzítette, sokkal inkább azt, ahogy ott káromkodom. Ez volt az első alkalom, hogy az anyukám káromkodni látott. Sosem csináltam előtte, ez így igaz. De talán megérte, mert belőttem azt a gólt, amellyel a legjobb tizenhat közé kerültünk. Ez volt a legfontosabb gól a pályafutásom során. A negyedik játékvezető megbüntetett. Én és Jack Charlton is kaptunk, nekem kétezerötszáz dollárt szabtak ki, ő tizenkettőezer-ötszázat kapott. Ez annyira felidegesítette az ír drukkereket, hogy kilencvenhatezer fontot gyűjtöttek nekünk. Végül jótékony célra fordítottuk.
Összesen négyszázhetvenhat gólt szerzett, ennél több senkinek sem jött össze a második világháború utáni angol futball történetében. Vajon miért nem tartják kellő becsben ezt az eredményt?
Jimmy Greaves négyszázhatvannyolcat ért el, csak későn előztem meg, amikor már a Tranmere játékosa voltam. Talán az lehet, hogy nem vagyok londoni.
Dave Challinor hosszú bedobása erős fegyverré vált, amikor már a Tranmere vezetőedzője volt. Vajon féltek tőle az ellenfelek?
Nagyon utálták. Először nem igazán fizetődött ki ez a hosszú bedobás, de volt egy éjszaka, amikor nem tudtam aludni, és támadt egy ötletem. Gyakran néztem krikettet. Onnan merítettem, hogy tizenöt méterrel hátrébb helyeztem a középpályássort, és kértem, hogy kezdjenek el mozogni, amikor jön a bedobás. Hirtelen elkezdtünk húsz méterről betalálni. Már a mérkőzés kezdete előtt pszichésen megvertük az ellenfelet, különösen a nagy Premier League-csapatokat. El is jutottunk néhány FA-kupa-negyeddöntőbe és a Ligakupa 2000-es fináléjába is. A Leicester megvert bennünket, ennek ellenére csodás volt a harmincezer Tranmere-drukker a Wembleyben. Sajnos a bajnokságban nem sikerült igazságot szolgáltatnunk.
Miért nem folytatta az edzői munkát, miután otthagyta a Tranmere-t?
Kiábrándultam a labdarúgásból, és kiégtem. Meg amúgy is, vártam, hogy bejelentkezzen a Manchester United, és padlóra küldhessem!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. februári lapszámában.)
