Interjú Mark White
Egy podcastban beszéltél arról, hogy milyen az imposztor szindróma. Mik a tapasztalataid?
Azt érzed, hogy nem tartozol bele egy bizonyos környezetbe. Amikor a Tottenhamhez szerződtem, kemény időszakot éltem meg. Előtte minden pozitív volt. Fiatalon lettem nagy összegért a Newcastle futballistája, és az Év fiatal játékosa-címet is megkaptam. Ettől nő az ember önbizalma, de bizonyos értelemben csalás is. Abból ered minden, amit elértél, de az alapok talán hiányoznak.
Mitől ingott meg az önbizalmad?
Sosem felejtem el az első meccsem a Tottenhamben. Grzegorz Rasiakkal az utolsó napon írtunk alá. A hangosbemondó bemondta az ő nevét, amire mindenki éljenzésbe kezdett, majd az enyémet is, erre a többség fütyült és pfújolt. Álljunk csak meg: ő a Derbyből érkezett, a Championshipből, én pedig a Newcastle- ből, amit a nemzetközi porondon is jegyeztek. Előtte játszottam a válogatottban is, erre engem fütyülnek ki! Hat hónap kellett, hogy túltegyem magam rajta, majd mondtam az ügynökömnek, hogy ez már sok, szívesen elmennék. Ezek nem szeretnek engem, valamiért nem akarnak befogadni. Mielőtt aláírtam, az Arsenallal is kapcsolatba hoztak, talán ez lehetett a bajuk, nem tudom. Az ügynököm azonban megkért, hogy bírjam ki valahogy.
Volt más olyan pillanat is, ami befolyással volt rád?
A válogatottbeli helyzetem, mivel a keret annyira kőbe vésett volt, hogy nem számított, ki milyen jó a klubjában. Michael Carrick, Scott Parker, Owen Hargreaves és én örök második választás voltunk, különösen a 2006-os világbajnokság idején. Akkoriban nagyon jól ment a játék a Tottenhamben, ott voltam az ország huszonhárom legjobb játékosa között, ezekből mind rengeteg erőt meríthettem volna. De amikor összejöttünk a torna előtt, nagyon rossz volt a hangulat. Senki sem érezte úgy, hogy jelentős szerepünk lesz a világbajnokságon. Csak a kispadra kerültem, és várhattam, hogy valaki megsérüljön.
Ausztrália ellen mutatkoztál be az Upton Parkban. Milyen érzés volt?
Tizenkilenc éves voltam, és jól ment a játék a Newcastle-ban. Amire észbe kaptam, már ott voltam a válogatottban. Sven-Göran Eriksson megfogott, és azt mondta, a bal oldalon játszom majd, amire én: nem úgy van az, ott játszom, ahol akarok, nem érdekel. Fiatalon az ember mindenre igent mond, de érdekes, hogy amikor előkészítettem Francis Jeffers gólját, épp a jobb oldalon tartózkodtam. Futottam jobbra, balra, középre, bárhova, miközben azt kiabáltam, hogy kérem. A meccs embere lettem, és ma is azt kívánom, bárcsak meg lett volna bennem végig ez az önbizalom. Később mindig igazodtam ahhoz, amit mondtak nekem, és végig zajlott bennem a harc, hogy önmagam legyek-e, vagy az, amit mások mondanak.
Ott voltál a pályán Fabio Capello bemutatkozásán angol szövetségi kapitányként, Svájc ellen léptek pályára 2008-ban. Nem mutatkozott rá esély, hogy fontos játékosa legyél a csapatának?
Ott volt a keretben Gareth Barry és Steven Gerrard, mindketten a középső középpályán futballoztak, én pedig elöl, Wayne Rooney mögött. Azt gondoltam, csak álmodom. Gólt szereztem, és a mérkőzés után felhívott Juande Ramos, a Tottenham menedzsere, hogy gratuláljon. Fájt a bokám, és azt mondta az edzésen, hogy inkább pihenjek, és legyek rendben a válogatott mérkőzésre, mert valami nagy van készülőben. A következő meccsen azonban még a keretbe sem kerültem be. Franciaország ellen léptünk pályára, és az egészet nem értettem. Akkor úgy voltam vele, hogy „Ba…átok, meg, Gerrard, Lampard és Beckham nem ezt kapta”. Úgy jött le nekem ez az egész, hogyha nem vagyok elég fitt a klubomban, akkor nem férek be a válogatottba sem. Nyomorultul éreztem magam.
Bobby Robson milyen edző volt?
Kiváló személyiség volt. Amikor megérkeztem Newcastle-ba, életem legkeményebb két hetét éltem meg az edzéseken. De Robson hitt bennem, én pedig úgy éreztem, hogy tartozom neki. Nagyon fiatal voltam, jó meszsze az otthonomtól. Csütörtökönként odajött hozzám, és azt mondta, ha jól játszom szombaton, szerdáig hazaenged.
Benne voltál abban a csapatban, amelyik annak ellenére is továbbjutott a Bajnokok Ligája-csoportjából, hogy az első három mérkőzését elveszítette. Mi változott meg?
Túlzottan megszeppenve léptünk pályára az elején. Volt már hasonló élményem a Tottenhamben is, amikor Gareth Bale mesterhármast szerzett a San Siróban. Volt egy pillanat, amikor azt mondtuk, ne tiszteljük már annyira az ellenfelet. Rendben, az Interről beszélünk, de annyira azért nem jók. A Newcastle-lal nagyon lassan ébredtünk fel, de aztán hihetetlenül fontos győzelmet arattunk a Juventus felett. A csoport utolsó meccse, amelyen három kettőre vertük a Feyenoordot, már fejben dőlt el. Igazán különleges idény volt.
Milyen volt Edgar Davids a Tottenhamben?
Technikai értelemben nem annyira jó, amennyire előtte hittem. Biztos ismeri mindenki azokat a Nike-reklámokat, amelyekben rengeteget trükközik. A valóságban nem ilyen volt. Inkább az tetszett benne, hogy nem érdekelte, ki a barátja, nem akart mindenáron bratyizni. Ő akkor már nyert BL-t, a mi csapatunk pedig fiatalokból állt. Az egyik nap befejeztük az edzést, mire körbement, és azt mondta, találkozót akar összehívni. Megjelentünk, gondoltuk, a menedzser, Martin Jol is ott lesz, de végül csak ő jött el. Megemlítette, nem tudja, mit akarunk, de ha ezt, akkor csináljuk nélküle. Néhányan ki is mentek, hogy ez meg mi a fene. Csak később értettem meg, hogy emiatt a hozzáállás miatt nyert meg mindent, amit megnyert. A győzni akarása még a képességeit is túlszárnyalta.
Tovább is eljuthatott volna a Tottenham a legjobb nyolcnál a 2011-es BL-ben?
Az a csapat valószínűleg olyan messzire jutott, amilyen messzire tudott. A Real Madrid pokolian jó volt. Amikor Peter Crouch-ot kiállították a Bernabéuban, dupla vagy semmit kellett játszanunk. Jobbszélső voltam, a jobbhátvéd pedig Vedran Corluka volt. Amikor végül négy nullra veszítettünk, azt mondtuk, hogy legalább nem a mi oldalunkról születtek a gólok. Tíz emberrel kellett volna ügyelnünk Cristiano Ronaldóra és Marcelóra.
A QPR-ban fejezted be a pályafutásod. Miért esett ki a csapat a 2012–13-as idényben?
Végignéztem a kereten, és magam is nagyon elcsodálkoztam, aztán odakerültem, és megértettem: borzalmas mentalitás uralkodott. Tony Fernandes elnök bízott a játékosaiban, de a klub túl sokat igazolt túl sok pénzért. Nagyon sokan voltak ott csak a pénzért. Ezért esett ki a csapat.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. novemberi számában.)
