Interjú Ian Murtagh
Tizenhat évvel ezelőtt vonult vissza a játékvezetéstől. Jár még meccsekre?
Amióta visszavonultam, a szűkebb hazám, Middlesbrough csapatának a mérkőzéseit követem, illetve a Rangers eredményeit is szemmel tartom. Meg szoktam még nézni a Hartlepool és a Darlington összecsapásait. Lejjebb haladva figyelem még az Stockton Townt és a Redcar Athleticet. Egy átlagos idényben nagyjából százötven mérkőzésre megyek el.
Akkor talán mondhatjuk, hogy fanatikus futballrajongó…
Amikor először voltam az Ayersome Parkban, a Middlesborough otthonában, rögtön magával ragadott. Nyolcéves korom óta fociőrült vagyok. Csak egy véletlen folytán lettem játékvezető, valóban nagy véletlen volt. Egy bankban dolgoztam, és a North Riding megyei labdarúgószövetség főtitkára is az ügyfelem volt. Ő piszkált folyamatosan azzal, hogy iratkozzak be egy tanfolyamra. Kötélnek álltam, nagyon élveztem, és meg is kaptam néhány vasárnapi találkozót, de sohasem gondoltam volna korábban, hogy a bíráskodásból fogok megélni. Egy év elteltével megkaptam egy ifimeccset, ami éppen egy időpontban volt a Boro mérkőzésével. Tizenöt év leforgása alatt ez volt az első hazai esemény, amit kihagytam. Emlékszem, mentem egy irányba az autóval, a szurkolók pedig mind jöttek velem szembe. Többször is megfordult a fejemben, hogy megállok, és megfordulok, de nem így tettem, a többi pedig már történelem.
Miért kedveli a Rangerst?
Gyerekkoromban nagyon odavoltam Jim Baxterért, onnan eredeztethető a Rangers iránti rajongásom. A kilencvenes években elmentem néhány európai kupameccsükre, és amióta visszavonultam, már minden skót stadionban jártam. Nagyon élveztem azt az időszakot, amikor újra kellett kezdeniük a negyedik osztálytól. A Brechin ellen játszották az első találkozót. Az elmúlt néhány évben tíz kupamecscsükön jártam, ezek mindig különlegesek.
Szokta szidni a bírót?
Egész gyerekkoromban ezt tettem, de amikor megtanulod a szabályokat, ez megváltozik. Mindenki megbolondul körülötted, te pedig csak annyit mondasz: „Nos, ez normális, nincs igazatok, a játékvezető döntött jól”. Aki egyszer bíró lett, az már az is marad.
Van valami jó története az aktív korszakából?
Én voltam a negyedik játékvezető aznap, amikor Uriah Rennie kiállította Alan Shearert a St. James’s Parkban az Aston Villa ellen. Shearer istenségnek számít arrafelé, és a szurkolók nagyon felháborodtak. Ráadásul a Newcastle ki is kapott. Úgy kellett kicsempészni bennünket az öltözőből a klub boltján keresztül, és már várt ránk egy autó. Viszont több száz feldühödött szurkoló kiszúrt minket, én pedig üvöltöttem a sofőrrel, hogy lépjen a gázra, és ne törődjön a piros lámpákkal se. De nem mert áthajtani egy piroson, ezért utolértek bennünket, ütötték az autót, és megpróbálták kiszedni Uriah Rennie-t. Szerencsére megúsztuk.
Könyve címe Who’s The Bastard In The Black? (Ki az a gyökér feketében?), úgy sejtjük, nem veszi magát valami komolyan.
A Téli mese címet akartam adni neki, de a kiadó valami drámaibbat szeretett volna. De való igaz, tudok nevetni magamon. Amikor egyszer előadást tartottam, sötét szemüvegben, fehér bottal a kezemben kezdtem hozzá. A humoromra ugyanakkor nem annyira vevők a Liverpool szurkolói, éppen eleget sértegettek.
Talán arról a híres Anfieldre vonatkozó idézetről van szó?
Amikor jegyzeteket készítettem a könyvemhez, írtam az utolsó Anfielden vezetett mérkőzésemről, és arról, hogyan ünnepelték meg a jól informált drukkerek, amikor a lefújás előtt a Kop előtt álltam. Kicsit úgy tűnt, mintha beképzelt bunkó lennék, pedig nem vagyok az. Legyünk őszinték, le sem tojják a játékvezetőket. De a sztori, amely szerint azt hiszem, hogy a szurkolók engem éljeneznek, bejárta a sajtót. Nem bántam, talán emiatt is elment néhány példány. Mindenesetre gyönyörű hétvége volt. Amikor mentem haza autóval a Liverpool–Blackburnről, útközben felhívtak, hogy én kaptam az FA-kupa-döntőt.
A három nullás Manchester United– Millwall meccset. Nem éppen nagy klaszszikus…
Minden bíró szereti a nagy mérkőzést, és hazai szinten nincsen nagyobb, mint az FA-kupa fináléja. Könnyű United-győzelem született. Nem volt semmilyen kétes helyzet, egyetlen sárgát osztottam ki. Ha valami nem jól sikerül, egy héttel később ki lehet javítani, nekem azonban az volt a búcsúmeccsem.
Kedvenc és kevésbé kedvenc figurái?
Vannak játékvezetők, akiket bűvöletbe ejt a saját fontosságuk, és mindenkivel a legjobb cimborák akarnak lenni. Pedig ez a szakma nem a népszerűségről szól. Azért volt néhány személyiség, akiket nagyon szerettem, a legjobban Sir Bobby Robsont. Minden porcikájában úriember volt. Gyakran kérdeznek a Sir Alex Fergusonnal ápolt kapcsolatomról. Nagyon okos, született győztes, ereje teljében bármit megtett, és bármilyen taktikát bevetett, hogy megnyerjen egy adott mérkőzést.
És a játékosok?
Gianfranco Zolánál nincs kedvesebb ember. Egyre több külföldi érkezett az angol bajnokságba, ezért próbáltam megtanulni néhány idegen kifejezést is. Sosem beszéltem folyékonyan olaszul, de Zola értékelte a gesztust, és folyamatosan magyarázott az anyanyelvén. Azokkal is rendben kijöttem, akiket a közönség nehéz esetnek gondol, mint például Dennis Wise vagy Paul Ince. Még ugratni is lehetett őket.
Ki került be Jeff Winter fekete könyvébe?
Az egyik ilyen Danny Mills volt, aki később a Middlesbrough játékosa lett. Kiállítottam őt az Arsenal otthonában, amikor még a Leeds labdarúgója volt, és sohasem bocsátott meg nekem. Nem volt szerencsénk egymással. Steve Staunton a másik nehéz eset. Világossá tette, hogy nem kedvel emberként, és semmire sem tart játékvezetőként.
Mi volt a legrosszabb, amit a fejéhez „vágtak” a pályán?
A legrosszabb az, amikor csalónak neveznek. Minden játékvezető követ el hibákat, de ezzel együtt is úgy vélem, hogy a 99.99 százalékuk becsületes. David Elleray egyszer azt mondta Tony Adamsnek: „Lehet, hogy haszontalan vagyok, de csaló nem”. Skóciában az őrületig elmennek az Old Firmöt illető összeesküvés-elméletekkel. Ha csak egy percre is azt érezném, hogy a bíró bármilyen okból – vallás, bőrszín, klubkötődés – csal, azonnal lemennék a pályáról.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. januári számában.)
