Interjú Richard Edwards
Mindig optimistán kezdte meg az új idényt?
Nem ismer engem, barátom. Az én poharam mindig félig teli, félig üres, így neveltek. Ha kell, azt is el tudom játszani, hogy ittam. Szeretem az embereket, a labdarúgás pedig az emberekről szól, és arról, miért áll valaki egy klub mellett. Vannak optimisták, és vannak pesszimisták, ettől olyan nagy ez a sportág.
Élvezi, hogy most nincs az a teher, ami az edzői munkából fakad?
Mostanában más dolgokkal ismerkedem. Azt tanulom, hogyan készül egy rádió vagy tévéműsor, igaz, továbbra is arról beszélek, aminek a szívem, a lelkem és az egész életem szenteltem. Más színben látom a dolgokat, mert nem nyom már az a teher, ami korábban
Tervezi, hogy egyszer visszatér a kispadra?
Természetesen, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem kapok munkát! Amikor meghallgatáson voltam, nem olyan irányba mentek a dolgok, amilyenbe szerettem volna. Megesik az ilyesmi. Tovább kell lépni. Folyamatosan a zsákmányt lesem, keresem az újat. Mostanában festészetből veszek órákat, mert mindig is jól rajzoltam. Eljárok egy tanfolyamra.
Akkor hát elfoglalt…
Nem panaszkodhatom, sok minden történik körülöttem. Van öt unokám, és már jön a hatodik, az egyikük, Ethan tehetséges golfban. Remélem, szeretni fogja a sportot, mert azon keresztül csodás emberekkel lehet megismerkedni.
Mi a leginkább frusztráló az edzői munkában?
Az, amikor a tréner nem szólhat bele az igazolásokba. Nemcsak a tabellán elért helyezés alapján ítéltek meg, hanem aszerint is, hogy kiket szereztem. Mindig veszítettem is játékosokat, de profitért cserébe, azután, hogy jobb futballista vált belőlük. Minden klubomnál kézben tartottam az anyagi ügyeket, és jobb helyzetben adtam át őket, mint amilyenben voltak, amikor megérkeztem. Még ha kiestünk is, igyekeztem jó pénztáros lenni. Több mint ezer mérkőzést csináltam végig menedzserként, és a mai napig fáj mindegyik, amelyiket elveszítettük.
Nagyobb teher nehezedik a vezetőedzők vállára manapság?
Sajátos módon egyre csak rövidül az az idő, amelyet manapság a fejlődésre fordítanak. Ebben nincsen semmi logika. A tulajdonosoknak pontosan kellene tudniuk, hogy ami a kezünkben van, az azoké, akik hétről hétre kijárnak, és ezért fizetnek is. Sok mindent nem értek, ami manapság történik. Vannak klubok, amelyek nem tulajdonosai a saját pályájuknak, vagy olyan szállodák veszik körül a létesítményt, amelyek külön üzletet alkotnak. Valahogy úgy kellene megrendszabályozni a dolgokat, hogy aki egyesületet vezet, az vigye is előre, ne csak a saját pecsenyéjét sütögesse. Egy futballcsapat mindenkié, aki megvásárolja a jegyet.
Mondhatjuk, hogy a Premier League eltorzította az angol labdarúgást?
Csodálatos piramis épül fel a különböző osztályokból, de sajnos a legfelső nem illik az alatta levők sorába, így mindig lesznek majd problémák. Voltam odafent is, és eleget láttam belőle, hogy megértsem. Az a helyzet, hogy a Premier League nem lehet mindenkié, mert nem juthat fel mindenki a csúcsra. Ott csak az egyre csak nagyobbak és nagyobbak lesznek. Nagy szerencsém, hogy Bristol Rovers-drukker vagyok, és nem várok túl sokat, egyszerűen csak szurkolok a csapatomnak
Mindig tudott nevetni a sajtótájékoztatóin?
Nehéz volt a lecke. A Bristol Rovers játékos-edzőjeként, harminchét éves koromban minden kérdést személyes sértésnek vettem. Ezután már úgy válaszoltam rá, mint egy mérges, szúrós darázs. Menet közben megtanultam, hogy ez nem jó. Nem szép dolog az agresszió olyanokkal szemben, akik csak azt akarják megkérdezni, miért csupán egy nullára nyert a csapat. Legszívesebben megütöttem volna őket, és ez nem túl jó. Amikor ezen túl tudtam lépni, megkedveltem a médiát, és inkább azt gondoltam magamban, hogy akár tetszik nekik, akár nem, önmagam leszek.
Mondott olyat sajtótájékoztatón, amit jó előre megtervezett?
Mindig mindent rögtönöztem, és voltak részek, amelyek egy adott focistámnak szóltak. Az ember próbálja megragadni a többiek figyelmét, hogy aztán együtt mozdulhassanak előre. Hogy ez manapság miképpen történik, azt nem tudom. Frank Lampard talán könnyen eléri, hogy a teljes Chelsea-brigád odafigyeljen rá azután is, hogy kikaptak, de lehet, hogy ez másnak nem menne.
Rossz idényen van túl a Chelsea?
Igazából nem hiszem, de a fele szurkolótábor nem szerette az olasz menedzsert. Őrület, de már csak ilyen az élet.
Melyik a kedvenc, médiában elhangzott sora?
Nem a sajátomat emelném ki, hanem Gordon Strachanét, ma is nevetek, ha eszembe jut. Valaki megkérdezte, válthatnánake gyorsan egy szót? „Sebesség” – felelte Strachan, és továbbment. Csodálatos. Ez a legviccesebb, amit valaha is hallottam olyasvalakitől, aki nem humorista. Tudnunk kell nevetni magunkon. Senki sem veheti túl komolyan magát. Ilyen fejjel, amilyen nekem van, én sem.
Igaz, hogy a Championship rájátszástrófeájával táncolt az utcán, miután legyőzték a Crystal Palace-t 2013-ban?
Igen. Aztán észrevettem, hol is vagyok, és gyorsan visszaugrottam a buszra. Akár meg is támadhattak volna. Kevin Phillips szólt rám, hogy mégis mit csinálok. Akkor tényleg nem tudtam, hogy mit teszek. Azért álltunk meg, hogy alkoholt vegyünk, mert korábban nem engedtem meg nekik, hogy pezsgőt hozzanak fel a buszra. Nem akartam megkísérteni a sorsot. Amint felszálltam azonban, már vettem is elő a pénzem, hogy meghívjam őket egy kis italra. Nagyon büszke voltam a teljesítményünkre.
Melyik az edzői munka legnehezebb része?
Közben talán fel sem tűnik, de felülkerekednek az érzelmeid, és abba is bele vagyok betegedve, amikor nem vagyok más, csak egy eredmény. A feleségem meg is kért arra, hogy ne vigyem haza a gondjaimat. Elég megrendítő élmény volt. Nem is könnyű eleget tenni az ilyen felszólításnak, mert könnyen lehet, hogy az eredmény dönti el, marad-e állásod, vagy kirúgnak.
Milyen érzés volt, hogy a 2017–18-as idény végén kirúgta a QPR?
Még ma is úgy vagyok vele, hogy nagyon szívesen demonstrálnám statisztikákon keresztül, hol volt a klub, amikor átvettem az irányítást, hová juttattam el egy idény alatt, és hogy miért kellett volna inkább megtartaniuk engem, semmint kidobni. Gyakran nem az eredményekről szól a történet, hanem puszta biznisz, és addig mehetsz el, ameddig az üzlet elenged. Teljes mértékben arra számítottam, hogy maradhatok, emiatt keseredtem el nagyon, amikor Steve McClaren kapta meg azt a munkát, amiről úgy gondoltam, hogy az enyém. A tulajdonosok reflexből döntöttek, egyre divatosabb az ilyesmi. Végül is a Chelsea így nyert egy csomó mindent.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi lapszámában.)
