Interjú Caio Carrieri
Kik voltak brazil példaképeid gyerekkorodban?
Az 1982-es és 1986-os világbajnokság válogatottjai miatt szerettem meg a labdarúgást. A két nagy kedvencem Toninho Cerezo és Falcao volt, csodáltam őket a technikájukért és a tudásukért. Lehettem annyira szerencsés, hogy Cerezót követhettem a Sao Paulóban a kilencvenes évek közepén.
Három bajnoki címet is nyertél a Lyonnal, amikor a csapat hét egymást követő évben lett bajnok. Miért lehetett ennyire sikeres?
Ehhez azt az embert kell megneveznünk, aki a klub összes részlege felett ott állt: az elnököt, Jean-Michel Aulast. Egy évtizeddel megelőzött mindenkit a francia labdarúgásban. Lépett néhány merészet, például amikor megszerezte Sonny Andersont a Barcelonából. Az én esetemben már minden meg volt szervezve az Arsenallal, de végül a Lyonban kötöttem ki.
Mi lett az Arsenallal?
Arséne Wenger José Fuentes barátja volt, az utóbbi a Peugeot cégnél dolgozott Brazíliában, és később az ügynököm lett. Szóba kerültem, és Wenger elutazott Brazíliába, hogy megnézzen. Beszéltünk is egymással. Azt mondta, magas, dinamikus középpályást keres, aki képes arra, hogy több poszton is megállja a helyét. Megállapodtunk a részletekben, de sajnos nem feleltem meg a munkavállalási engedélyhez szükséges kritériumoknak. Nem játszottam eleget a brazil válogatottban, és nem volt még olasz útlevelem, mint ma. Nehezen fogadtam ezt el, mert mindenképpen Európában akartam folytatni, ekkor jött a Lyon, és nagyon boldog voltam a lehetőségtől. Annyit mondhatok még, hogy Wenger örökre megváltoztatta az angol futballt. A Premier League a legjobb bajnokság a világon, és ebben hatalmas szerepe volt.
Megnyertétek a 2002-es vb-t. Hogyan lehetséges ez, ha egyszer Brazília a harmadik helyen végzett a selejtezőcsoportban, tizenhárom ponttal lemaradva Argentína mögött?
Az, hogy ki nyeri a világ legnagyobb futballtornáját, számos tényezőtől függ. Nehéz selejtezőkön keresztül jutottunk ki, négy szövetségi kapitányunk volt ebben az időszakban: Vanderlei Luxemburgo, Candinho, Emerson Leao és Luiz Felipe Scolari. Volt némi bizonytalanság, hogy Ronaldo és Rivaldo pályára léphetnek-e, a közvélemény pedig Romáriót is a keretben akarta látni. Hatalmas szükségünk volt az egységre. Scolari nagymester az ilyesmiben. A tehetség, az egység és a kiváló légkör miatt nyertünk.
Ollóztál egy gólt Costa Rica ellen. Mit jelentett ez az életedben?
Ez az a spontaneitás, ami jellemzi a brazil futballt. Gyerekkoromban nagyon sokat próbálkoztam vele csak a szórakozás kedvéért. Egy olasz vagy egy német futballista számára az ilyesfajta rögtönzés nem annyira természetes.
Melyik volt a torna kulcsmérkőzése?
A legkeményebb meccset Belgium ellen játszottuk a legjobb tizenhat között. Remek csapatuk volt, nagyon megszenvedtünk ellenük. Az első félidőben lőttek egy gólt, amit tévesen nem adtak meg. Valószínűleg azonban akkor is nyertünk volna, ha érvényes. Azt hiszem, az a mérkőzés nehezebb volt, mint a negyeddöntő Anglia ellen, ahol a második félidő nagy részét tíz emberrel játszottuk végig, miután Ronaldinho piros lapot kapott.
A Barcelonába 2004-ben kerültél, akkor a klub már öt éve nem nyert trófeát. Milyen volt a hangulat a Camp Nouban?
Pontosan tisztában voltam vele, hogy új korszak kezdődik, akkor érkezett többek közt Samuel Eto’o és Deco, illetve egy évvel korábban Ronaldinho. A Barcelona a 2003–04-es idény óta nem indult a Bajnokok Ligájában, és ekkor elkészített egy öt évre szóló tervet. Rögtön meg is nyertük a bajnokságot, de az igazi cél a BL volt, meg is voltak hozzá a tapasztalt játékosok. Az előző idényben a Lyonnal kiestünk a negyeddöntőben, Deco megnyerte a Portóval, Ludovic Giuly pedig ezüstérmes lett a Monacóval. Ezek a 2003 és 2006 közötti évek sorsdöntőek voltak abból a szempontból, hogy a Barcelona az a klub legyen, ami ma is. Ekkor kezdődött minden, majd jött Pep Guardiola, aki új szintre emelte a csapatot.
Milyen volt az el Clásico abban az időszakban, amikor a Barcelona éppen újratervezte önmagát?
Fantasztikus volt az ellenfél! Először jött Roberto Carlos, majd még egy nagy labdarúgó, ismét egy, és megint egy. Kivételes csapat volt a Real Madrid, papíron nagyobb nevek szerepeltek benne, mint nálunk, tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Abban a négy évben, amit a katalán együttesben töltöttem, nyertünk is, és veszítettünk is nagy rangadót. Mindvégig hatalmas versenyt vívtunk egymással.
Beszélj az első pillanatról, amikor felfigyeltél a fiatal Lionel Messire!
Rögtön az odaérkezésem idejében láttam őt edzeni. Az első három mérkőzésemen nem léphettem pályára, mert Franciaországban felfüggesztettek, emiatt a B-csapattal és az akadémistákkal edzettem. Elsőként az fogott meg benne, hogy mennyire higgadt, hogy nem törődött azzal, mi folyik körülötte, csak a játékra koncentrált. A 2005–06-os idényt jobbára a kispadon töltötte, gyakran volt sérült, ezért saját edzéstervet kapott. Már akkor is látszott, hogy tehetséges, de elképzelni sem tudtuk még, mi jön később.
Megnyertétek a 2006-os BL-döntőt az Arsenal ellen. Majdnem az angol csapat játékosa lettél korábban, hogyan emlékszel vissza erre a mérkőzésre?
Emberelőnyben játszottunk, mivel Jens Lehmannt kiállították, de így is kaptunk egy gólt. Ez azt jelentette, hogy vagy nekem, vagy Mark van Bommelnek ki kell állni a félidőben, hogy tudjunk nyomni. Végül engem cseréltek le, mert csúnyán ráestem a hátamra. Frank Rijkaard támadásra állította be a csapatot, így kis híján kaptunk még egyet a második félidő elején, de Víctor Valdés hatalmasat védett. Jó döntés volt, hogy Andrés Iniestát hozták be helyettem, majd a hatvanadik percben Henrik Larsson váltotta Mark van Bommelt. Négy csatárral rohamoztunk, ott volt a pályán Deco és Iniesta is. Frank Rijkaard még erre is lapot húzott, amikor beállította Juliano Bellettit Oleguer helyére, és még erősebben kezdtünk nyomni. A többit már ismerjük. Belletti megszerezte a győztes gólt, így megérte kockáztatni. Csodálatos este volt Párizsban, minden, amiről az után álmodoztam, hogy otthagytam a Sao Paulót, valóra vált.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi számában.)
