Interjú Gershon Portnoi
Úgy nőttél fel, hogy a Luton szurkolója voltál, a pályafutásod viszont az ádáz rivális Watfordban kezdődött. Milyen volt ez a helyzet?
Nem nagyon hangoztattam, hogy a Lutonnak drukkolok. Ifiként voltam egy évet a Tottenhamben, játszottunk egy mérkőzést a Watford ellen, kikaptunk hat kettőre, és fura mód egy héttel később már a Watford játékosa voltam. Vagy büntetni akartak, vagy csak meg akartak szabadulni tőlem, nem tudom. Keringett egy pletyka, hogy Luton-zoknit viseltem a watfordos alatt, de ez nem igaz.
Hogyan emlékszel arra, hogy a Liverpoolba kerültél?
Nagyon izgultam, de egy kicsit féltem is. Ez volt a legnagyobb változás az életemben az után, hogy az iskolapadból a Watfordba kerültem. Mindenkivel családias viszonyt ápoltam. Bárhova bemehettem a klubnál, edzések után rendszerint beültem a bárba, ittam egy kávét, dartsoztam. A Liverpoolnál minden évben igény volt valamilyen sikerre, én pedig ehhez nem voltam hozzászokva.
Mi volt az elképzelés a világos öltönyös fotózáson az 1996-os FA-kupa döntője alkalmából?
Azok a krémszínű öltönyök! Ha jól emlékszem, John Barnes találta ki az egészet, korábban modellkedtem egy kicsit Giorgio Armaninak, úgyhogy felhívtam őket, de az én szerepem ennyi volt az egészben, rábíztam Barnesra. Ha megnyertük volna a döntőt, mi lettünk volna minden idők legjobban öltözött csapata, amelyik elhódította az FA-kupát. Mivel azonban kikaptunk, csak annyit mondtak ránk, hogy olyanok voltunk, mint egy zenekar.
Hogyan értékelted, hogy a Spice Boys elnevezést aggatták rátok?
Akkoriban nem volt túl szerencsés. Engem is belerángattak, pedig három-négy évvel idősebb voltam a többieknél, így aztán egy kicsit túl idős Spice Boynak. Azért ütöttek minket, ami ma már teljesen elfogadott. Olyan celeb státust foglaltunk el, ami akkor nem volt szokványos. Meg is szenvedtünk, számos negatív kritikát kaptunk, pedig ez mind semmi volt ahhoz képest, amiből mondjuk Cristiano Ronaldo vagy David Beckham – hogy csak két nevet említsek – kiválóan megél.
Egyszer azt mondtad, hogy a videojátékok is hatással voltak a Liverpoolban mutatott formádra. Hogyan?
Túl sok időt töltöttem azokkal, nem a legjobb időben. Nagyon sokat játszottam PlayStationön Colin Jacksonnal, a száztíz méteres gátfutás világcsúcstartójával. Őt eltiltotta az edzője, mert azt mondta, túl sok negatív energiát szabadít fel benne. Volt, hogy az idegenbeli mérkőzésekre is vittem a konzolt, és a többiek odaültek mellém játszani, de ezzel nem arra figyeltünk, amire eredetileg kellett volna, történetesen, hogy megnyerjük a meccseket.
A West Hamben olyanok futballoztak a 2002–03-as idényben, mint Jermain Defoe, Joe Cole és Michael Carrick. Hogyan eshetett ki mégis a csapat?
Úgy, hogy nem állt össze, nem alakult ki a harmónia. Glenn Roeder nagyon beteg lett, és Trevor Brooking vette át az irányítást. Ő a világ egyik legkedvesebb embere. Három mérkőzést játszottunk vele, ebből kétszer nyertünk, de jellemző módon épp a Boltontól kaptunk ki egy nullra, amikor Jay-Jay Okocha hatalmas bombagólt lőtt.
Melyik fellépésedet tartod életed legjobb teljesítményének?
Nagyon jó kérdés. Emlékszem, amikor kijutottunk a 2004-es Európa-bajnokságra, miután nulla nullás döntetlent játszottunk Törökországban. Úgy ugráltunk, mint a gyerekek. Nem engedtek be angol szurkolókat a pályára, úgyhogy egy nagy kört alkottunk, és csak ugráltunk. Hasonlított ahhoz, mint amikor megszereztük az FA-kupát a Portsmouth-szal 2008-ban, és a nyitott tetejű buszon ünnepeltünk. Az ilyen pillanatokat nem lehet szavakkal leírni.
Milyen érzés volt, hogy 2008-ban megnyertétek az FA-kupát?
Már érett egy ideje. Játszottam már ilyen döntőben, 1996-ban a Liverpoollal, 2000-ben az Aston Villával. A Villával tartottunk utána egy kis ünnepséget, de mivel kikaptunk egy nullra a Chelsea-től, nem volt túlzottan fényes a hangulat. Mondtam is Gareth Southgate-nek, hogy ne keseredjen el, majd megnyerjük máskor. Én viszont ez után a Portsmouth játékosa lettem, és nem úgy tűnt, hogy valaha is lesz még esélyem. A döntőbe vezető út emlékezetesebb, mint maga az utolsó mérkőzés, mert a Wembleyben már mi voltunk az esélyesek. Hatalmas teljesítmény volt, hogy egy nullra megvertük a Manchester Unitedot a negyeddöntőben. Miután megszereztük a serleget, körbementünk a nyitott tetejű busszal, és kétszázezer ember jött ki ünnepelni, ez lényegében a város teljes népessége. Ekkor jöttem rá, hogy különleges dolgot vittünk véghez.
Igaz, hogy a 2004-es Európa-bajnokság portugálok elleni tizenegyespárbaja előtt Gary Neville folyamatosan duruzsolt a füledbe?
Igen. Nem féltem, ilyen helyzetben mindig azt gondoltam, hogy egyet azért megfogok. Előtte mindig volt öt percem, hogy öszszeszedjem magam. Most viszont Neville a fülembe mondta, hogy megfogom, én vagyok a legjobb. Próbáltam otthagyni, de jött utánam. Szóltam Darius Vassellnek, hogy csináljon valamit, mert beszakad a fejem. Ránéztem, látszott rajta, azt sem tudja, hol van. Remélem, nem miattam hagyta ki azt a sorsdöntő tizenegyest. Még most is úgy gondolom, hogy másképp alakult volna, ha Neville nem követ tíz percen át, de nem hibáztatom. Azt csinálta, amit jónak érzett. Lehet, hogy ez Peter Schmeichelnek bejött, de nekem nagyon fájt.
Mit szóltál, amikor Stuart Pearce a 2004– 05-ös idény utolsó meccsén előreküldött a Manchester Cityben, mert kellett a gól, hogy elindulhassatok az UEFA-kupában?
Az egészről nem tudtam semmit a szünetig. A felszerelésekért felelős ember szólt, hogy kapok egy mezőnyszerelést. Nem értettem. Nem vettem észre, hogy Nick Weaver melegít, és amikor megláttam a nevem a táblán, végképp nem értettem semmit. Stuart Pearce jelezte, csatár leszek, azt várja tőlem, amit egy tízestől. A mai napig az enyém az egyetlen egyes számú mezőnybe való dressz a Premier League-ben. Odaadtam a Manches ter City múzeumának. Azt, hogy még mindig megvan-e, sajnos nem tudom.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. októberi számában.)
