Interjú Nick Moore
Tizenkilenc évesen, 1994-ben ott voltál a legelső FFT Tehetséggyanús rovatában. Emlékszel még?
Igen, úgy hívtatok, hogy a „legjobb szélső Arthur Scragil óta”, és ez nagyon imponált. Akkor a FourFourTwo még teljesen új volt, és senki sem tudhatta, hogy a világ legkedveltebb futballmagazinja lesz, de így is büszke voltam, hogy bekerültem. Most már kimondottan örülök, hogy az első lehetettem.
Milyen volt tini reménységként a Norwich csapatában a kilencvenes évek elején?
Naiv voltam, nem tudtam, hogy a világ a lábaim előtt hever. Amíg az ember vissza nem tekint, nem ismeri ezt fel. Tagja voltam az angol válogatottnak, és pályára léptem a Bayern München ellen a Norwich-ban. Azt hittem, minden héten így lesz majd. Ma büszke vagyok, hogy azon ott ennyire fiatalon szerepelhettem.
Akkoriban a Norwich a First Division első felében küzdött…
Huszonhatan voltunk tagjai a keretnek, ebből tizenhárman az ifiktől érkeztünk. Remekül került egymás mellé a fiatalság és a tapasztalat. Ott voltak az idősebbek, mint Ruel Fox, Mark Bowen, Ian Crook és Bryan Gunn, valamint az olyanok, mint én, Ade Akinbiyi, Chris Sutton és Jamie Cureton.
Mondj valamit néhány korai mérkőzésedről!
A Vitesse ellen húsz percet játszottam az UEFA-kupában, és egy cseppet sem féltem. Hozzám került a labda, rengeteg helyem volt, és a lehető leggyorsabban rávetettem magam. Akkoriban még nem kaptak olyan publicitást a fiatalok, mint mostanság, úgyhogy a közönségünk is csak azt kérdezgette, hogy ki lehetek. Nagy lehetőség volt, hogy megismerjenek.
Ott ültél a kispadon, amikor legyőztétek idegenben a Bayern Münchent, majd játszottál a visszavágón. Őrület volt, nem igaz?
Szívesen ott lettem volna a pályán, amikor Jeremy Goss góljával nyertünk, és első angol csapatként diadalmaskodhattunk abban a stadionban. Azért így is jó volt, hogy részese lehettem a Norwich legnagyobb pillanatának. Otthon pedig elmondhatatlan élmény volt pályára lépni többek közt Lothar Matthäus ellen. Nem sokkal előtte emelte magasba a világbajnoki serleget, én meg vele harcolhattam. Ez is mutatja, mennyire jó volt az a Norwich.
Kik voltak a legnagyobb figurák abban a keretben?
Sutton vicces volt, igazi tréfacsináló, néha kemény gyomrosokkal. A München elleni meccsünk előtt Jock, a szertárosunk gondosan összekészített mindent az edzésre, de Sutton szétdobálta a cuccokat. Jock elvesztette a fejét, és belelökte őt egy hatalmas fémládába. Akár meg is sérülhetett volna a sztárcsatárunk, de nem volt gond, Suttonról beszélünk!
Ki volt a legjobb, akivel együtt játszottál?
Sutton. Csodálatos csatár, egyben csodás középhátvéd volt. Ugyanakkor az edzéseken ő volt a legborzalmasabb. Úgy nézett ki a mezében, akár egy csavargó, így is hívtuk. Ma is ugyanilyen szakadék.
A Norwich egy évvel a Bayern München elleni győzelem után kiesett. Mi romlott el?
A Norwich mindig is az eladásokra épített, ha pedig egy csapat eladja a legjobbjait, megesik az ilyesmi. Sutton a Blackburnhöz szerződött, Fox is távozott, és a csapat szétesett. Ha nem helyettesítik a minőséget minőséggel, vagy az újak nem passzolnak bele a keretbe, ez történik. Szégyen volt az egész, de ha a pénzről van szó, semmi sem számít. Később én is a Leicesterbe mentem, szóval én is a része voltam.
Gianluigi Buffon ellen is szereztél gólt 1997-ben az U21-es válogatottban.
A mai napig elő szoktam ezzel hozakodni. Harry Kane és én vagyunk a két angol, aki eddig gólt szerzett ellene. Ha innen nézzük, lesz mit mesélni az unokáknak.
Milyen érzés volt, amikor meghívtak a felnőttválogatottba?
Amikor Glenn Hoddle először keresett, azt hittem, szórakozik valaki, és letettem a telefont. Szerencsére újra tárcsázott. Az 1997-es Le Tournoi-ra készültünk, és elég ütős csapatunk volt, a soraiban ott volt Alan Shearer, David Beckham, Ian Wright, Paul Scholes és Paul Gascoigne. Az edzés nagyon klikkesre sikerült. A Championshipből érkeztem oda, és nagyon izgultam. Emlékszem, korán reggel lementem reggelizni, egyedül voltam, és leültem egy asztalhoz. Utánam Andy Cole érkezett, leült egy másik asztalhoz, és végigmért. Az a tekintet nem volt túlzottan kellemes. Mások, Harry Redknapp, Ian Wright és Tim Flowers kedvesebben fogadtak. Az ilyesmit sosem felejti el az ember.
Martin O’Neill rövid ideig ült a Norwich főnöki székében edzői pályafutása kezdetén. Milyen volt vele?
Nagyra értékeltem. A legjobb az volt, ahogy az emberekkel bánt maga körül. Tartotta a távolságot, de nem volt mogorva, és pontosan tudta, ki milyen jellem, hogyan kell megszólítani.
A fiatal Craig Bellamy is ott volt akkor…
Craig… próbálok pontosan fogalmazni. A futballjával minden rendben volt, tehetséges játékos volt, de egyben rendkívül idegesítő is. Hihetetlenül utálatos volt. Bizonyos értelemben ez tette annyira jóvá. Bármit megtett, bármibe is került. Durva volt, de nagyon hitt magában.
Élvezted a Norwich–Ipswich rangadókat?
Nem is volt jobb érzés, mint egy ilyenen betalálni. Egy tucat rangadón vettem részt, és csak kétszer kaptam ki.
A pályafutásodnak sérülés vetett véget. Nehéz volt megszokni a labdarúgás utáni életet?
Nagyon mélyen megérintett ez a része. Az ember nem is fogja fel, hogy huszonnyolc éves korában elveszik tőle, amit a legjobban szeretett. Már nem megy, de még nézed a társaidat. Lelkileg megviselt, és később a mentális egészség területén tevékenykedtem. Ha tudok abban segíteni másoknak, ami nekem is rossz volt, akkor minden rendben.
Megússza a Norwich a kiesést a jelenlegi idényben?
Sokakat meglep majd. Nagyon jók a támadójátékosai, bárkin átjutnak, és a két hátvéd, Max Aarons illetve Jamal Lewis szintén ügyesen támadnak. A probléma az, hogy közben gólokat is kapnak, és a Premier League-ben kevesebbet birtokolják majd a labdát. Szívesen látnám, hogy helytállnak.
Beszélj új műsorodról, az FC Kitchenről!
A futballrajongókat próbálom meggyőzni, hogy gondolják át étrendjüket és a vegánságot. Én is vegán lettem néhány éve, és ezzel csökkent az ökológiai lábnyomom. A futballszurkolók a legnagyobb húsevők, a meccseken hatalmas hamburgereket, hot dogokat és pecsenyéket tolnak be.
Az FC Kitchen a YouTube-on nézhető.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)
