Interjú Leo Moynihan
Gyakran emlegetik nagy múltú futballista családodat. Mit jelent ez személyesen az életedben?
Nekem ez egyfajta életmód. Apám, Les a Chelsea, a Tottenham és a QPR labdarúgója volt. Az öcsém, Bradley is focista volt, ahogy a nagybátyám és az unokatestvéreim is. Futballista környezetben nőttem fel. Az egész nevelkedésem a profi labdarúgás körül forgott, így a véremmé vált, végig tudtam, hogy ezzel foglalkozom majd. Hatévesen a nagyapámmal mentem ki a QPR meccseire, hogy megnézzem az apámat. Rugdoshattam a labdát a Loftus Road gyepén, bemehettem az öltözőbe, beszélgethettem a játékosokkal. Sokat segített mindez, mert amikor zöldfülű voltam a klubnál, már sok mindenkit ismertem, és otthon éreztem magam.
Volt, hogy hátrányára vált a vezetékneved?
Az ember hallott néha olyat, hogy persze, csak azért, mert úgy hívnak. De mivel csatár voltam, egyszerűen csak a kapuba kellett vágnom a labdát ahhoz, hogy mindenki elhallgasson. Szerencsére ez pontosan így is lett.
Harminckét gólt szereztél negyvenkilenc bajnokin a QPR-ban, mielőtt 1980-ban az Arsenalba kerültél volna 1.25 millió fontért. Ehhez képest mégsem mutatkoztál be a csapatban bajnokin. Mi történt?
Nem állt szándékomban távozni. Csodás első idényem alakult a QPR-ban, boldog voltam. Éreztem, hogy még nagyon sokat kell tanulnom a legmagasabb szinten, de egyszer csak felhívott Tommy Docherty, és azt mondta, megyek egy nagy klubba. Teljesen ledöbbentem: tizennyolc éves voltam, és milliós nagyságrendű összegért megvettek. Nem volt befolyásom az eseményekre. És még csak nem is sejtettem, hogy hatvanhárom nap múlva elcserélnek a Crystal Palace balhátvédjére, Kenny Sansomra. A mai napig nem tudom, mi történt. Keringenek pletykák adóügyekről, meg hogy nem kedvelt az Arsenal. Tényleg nem tudom. Azt mondtam, nem akarom otthagyni az Arsenalt, de a menedzser, Terry Neill közölte, hogy nem játszhatok. Mit kellett volna tennem?
Segített valamelyest, hogy Terry Venables volt a Crystal Palace menedzsere?
Igen. Annyit mondott csak, hogy menjek, és dolgozzam vele. Aztán egyszer csak elment! A futball néha egészen őrült. A QPR élére került, én pedig egy évvel az után, hogy otthagytam a csapatot, követtem. Minden nagyon könnyűnek tűnt: vele voltam, és nagyon szerettem a klubot. A távol töltött idő alatt felnőttem, erősebb személyiség lettem. Sikeresek voltunk.
Az 1981–82-es FA-kupa-negyeddöntőben zavargások törtek ki miattad.
Így van! A szurkolók ezrével látogattak ki, és nem voltak valami barátságosak velem. Én szereztem a győztes gólt, és eldurrantam. Az egész év feszültsége kijött belőlem, és odarohantam a felezővonalhoz, hogy ünnepeljek egy nagyot. Annyi bátorságom már nem volt, hogy odamenjek közéjük. A helyi rendőrség jól leszúrt.
Hogy tetszett a műfüves pálya a Loftus Roadon?
Nekünk jól jött. Gyorsan mozoghattunk rajta, és ebből előnyhöz jutottunk. A vendégcsapatok pénteken edzhettek rajta, de a klub ravasz volt, nem nedvesítette be, ettől jobban ragadt. Meccsnapon aztán meglocsolták, amitől olyan lett, mint az üveg.
A PFA Év játékosa lettél az 1986–87-es idényben, miután negyvenkilenc gólt szereztél a Tottenham mezében. Ez hogyan jött össze?
Az előző idényben sérült voltam, de edzésben tartottam magam. David Pleat megkérdezte, mit csinálok a nyáron. Edzeni akartam, de erősködött, hogy pihenjek, mert a felkészülés kemény lesz. Azt mondta, rendbe jövök, és lehetek kezdő. Az idény első napján mesterhármast szereztem az Aston Villa ellen, és többet nem is néztem hátra. Öt emberből állt a középpálya, Glenn Hoddle pedig tündökölt. Előtte és Chris Waddle előtt szárnyaltam. Nagyon bánt, hogy nem nyertünk semmilyen trófeát. Illett volna.
A Bordeaux-ba 1988 márciusában kerültél. Milyen tapasztalat volt?
Huszonnyolc évesen nem volt szerződésem, és nagyon szívesen játszottam volna külföldön. Jött a lehetőség, gondoltam, miért ne éljek vele. Aimé Jacquet volt a vezetőedző, és nagyon sokat tanultam mellette. Médoc híres borvidékén éltem, és a franciák csodálatosak voltak, rengeteg figyelmet fordítottak a képzésre. Az edzőpálya egy csodás kúria mellett feküdt.
Akkor nem kocsmázás következett az edzések után.
Nem éppen. Volt egy rendszer, ami szerint a játékosok büntetést fizettek a kisebb kihágásokért. Az idény végén fogtuk ezt a pénzt, és az egész csapat elment vacsorázni. A kapusunk, Dominique Dropsy szervezte, és szerencsére mindig remek helyszíneket választott.
Mindössze öt alkalommal volt angol válogatott. Miért alakult így? Nem volt elkeserítő?
De, nagyon. Gary Lineker és Peter Beardsley előttem állt a sorban, úgyhogy tudtam, hogy nem lesz könnyű, de így is rossz, hogy nem néztek meg kicsit alaposabban. A legjobban azt sajnálom, hogy nem szereztem gólt az angol válogatottban.
Ennek ellenére közelről láthatta John Barnes csodagólját a Maracanában.
A kispadon ültem, és mindannyian azt kiabáltuk: „Passzolj már!”, de ő inkább áttört, és belőtte. Fantasztikus este volt, Bobby Robson nagyon örült. Azt mondta, nőni fog a gyárakban a termelékenység, annyira boldog mindenki odahaza.
Kipróbálta az amerikaifocit, miután véget ért a játékospályafutása. Hogy is volt ez?
Az NFL európai elnöke megkeresett, és megkérdezte, nem játszanék-e a London Monarchs csapatában. Biztos voltam benne, hogy csak szórakozik velem, de komolyan gondolta. Úgy vélte, a korábbi futballisták jobban alkalmazkodnak ehhez a sportághoz. Az elején nem nagyon ment, de belejöttem, egyenes lábbal lőttem, nem hajlítottam be, és már ott is voltam a csapatban. Egy idényt húztam le a Stamford Bridge-en, csodás volt. Még néhány győztes gólt is szereztem. Az egyiket Edinburgh- ban, az ősi ellenfél Scottish Claymores ellen. Táncoltam az öltözőben, az amerikai srácok nem értették, miért vagyok olyan boldog.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. februári lapszámában.)
