Interjú Graeme Thomson
A Celticből kerültél a Manchester Unitedba 1987-ben. Nehéz döntés volt?
Nem igazán. Alex Ferguson sokkal nagyobb vonzerő volt, mint bárki más. Amikor odakerültem, az volt a legizgalmasabb, hogy George Bestnek sikerült azt megelőzően húsz gólt szereznie egy idényben. Legelsőként engem is erről kérdeztek. Nem értettem, mire fel ez a nagy izgalom. Ahhoz csapat kell, hogy jöjjenek a sikerek. Huszonnégy gólt szereztem az első idényben, mégsem nyertünk semmit! Nem jött össze a bajnoki cím 1967 óta, és amikor végül 1993-ban sikerült, akkor az volt a legjobb, hogy nagy teher esett le a vállunkról. Az utána érkező, később nagy pályát befutó játékosok már tiszta lappal indulhattak.
Mennyire játszott fontos szerepet Ferguson mindabban a sikerben, ami ezután következett?
Egyértelműen a Newcastle volt a legvonzóbb csapat, de mi is tudtuk, hogyan nyerjünk meccseket. Nem kis mértékben az edzőnek köszönhetően. Mesterpszichológusnak tartottuk. Jock Stein, Bill Shankly és Matt Busby voltak a tanítómesterei. Gyakran mondják, hogy elveszítette az öltözőt. Minden mérkőzés után elveszítette az öltözőt! Utána viszont azt mondta, ha bárkinek bármi baja van, várja őt vasárnap reggel. Nem emlékszem rá, hogy bármelyikünk élt volna a lehetőséggel. Hétfő délutánra pedig újra mindenki készen állt, hogy csatába menjen érte. Hitt a győztesekben és a győzelemben, ez volt a filozófiája. Így visszatekintve, amikor leszúrt, az is nagyon hasznos volt.
Emlékszel a legnagyobb fejmosásra?
Rendszeresen kaptam, lenyűgöző volt a memóriája. Két héttel azt követően, hogy egy nullra kikaptunk a Ligakupa döntőjében a Sheffield Wednesday ellen, összevesztünk azon, hogyan játszottam. Senki sem volt biztonságban. Miután visszavonultam, és elkezdtem az edzői tanfolyamot, jártam tréningezni, és egyszer, amikor megérkeztem, nem volt ott senki. Furcsa. Elindultam az ebédlő irányába, és hallottam, hogy épp a személyzettel veszekszik a mosatlan edények és textilek miatt. „Ez itt a Manchester United. Meg kell ütni egy bizonyos szintet” – mondta. Visszafordultam, gyorsan beszálltam a kocsiba, és egy ideig nem mentem vissza. Az után történt, hogy kikaptunk a Liverpooltól. Ennek súlya volt.
Volt, aki megúszta a híres fejmosásokat?
Éric Cantona, de érthető is, hogy miért. Egyszerűen elment volna. Mielőtt távozott, háromszor-négyszer eltűnt már. Egy alkalommal Fergie motorbiciklivel járta körbe Párizst, hogy megtalálja. Próbáltam elképzelni, ahogy megy a szemüvegében, és kérdezgeti a járókelőket. Cantona akkor, az 1995–96-os idényben még visszajött, de nem sokkal később eldöntötte, hogy elege van a labdarúgásból. Egyszer azt mondta, a futball olyan, mint egy nő, ha már nincs mit mondanod, jobb, ha lelépsz. Csodálatos! Mindannyian tudjuk, milyen nehéz figura volt a pályán, de az öltözőben szerényen és profin viselkedett.
Vitt egy kis filozófiát az öltözőbe?
Volt, hogy előjött ilyen dolgokkal. Nem biztos, hogy mindent ő talált ki, de egyikünk sem olvasott soha francia irodalmat.
„FERGUSONNÁL NEM FÉRT VOLNA BELE, HOGY A HACIENDA KLUBBA JÁRJUNK”
Az Arsenal védőjével, Nigel Winterburnnel 1988-ban és 1990-ben összetűzésbe kerültél, tömegverekedés is lett belőle. Keresztezték egymást az útjaitok azóta?
Soha. Az Arsenallal már akkor elkezdődött a történet, amikor Alex Ferguson munkába állt a Manchester Unitednál. Amikor 1986–87-ben összetalálkoztak, az Arsenal huszonkét meccs óta veretlen volt, de akkor a United győzött kettő nullra, és Norman Whiteside összebalhézott néhány taggal. Később, amikor 1990–91-ben mi látogattunk el a Highburybe, az Arsenal már biztosan bajnok volt. Odamentem Nigel Winterburnhöz, és azt mondtam neki, muszáj lesz valahogy lezárnunk ezt a történetet. Kezet ráztunk, ennyi volt.
Ki volt a legnagyobb idióta az Old Traffordon?
Egyértelműen Whiteside. Remi Moses sem volt semmi, bár ő gyakran megsérült. Roy Keane is kemény volt, de neki számos arca volt. Ő és Bryan Robson húzták magukkal a csapatot, ma már ilyen nincsen a Unitednál.
Köztudomású, hogy szereted az indie zenét. Jártál a manchesteri Haciendába?
Soha. Az még talán elfogadható volt Fergusonnak, hogy megnéztem a The Pogues koncertjét az Apollóban, de szerintem a Hacienda nem fért volna bele. Mindannyian szerettük a zenét.
Jártál mostanában valami jó koncerten?
Nemrég láttam John Cooper Clarke-ot Glasgow-ban. Nem talált fel a színpadra, a zenekari árokban botorkált, miközben bőszen szitkozódott.
Mindig jó móka volt, amikor a régi futballmagazinokban, például a Shootban válaszoltad meg az olvasók kérdéseit. Nem sokan mondták azt, hogy a hobbijuk a matchboxok gyűjtése, visszatérő álmuk pedig, hogy lelövik őket.
Nagyon szerettem a futballistákról olvasni gyerekkoromban, de a kérdések mindig kicsit bénák voltak. Akkor elhatároztam, hogy ha lehetőséget kapok, érdekesebb interjúkat adok majd. Egyszer beépítettem egy hamis középső nevet. Évekkel később egy figura megállított az utcán, és elmesélte, hogy azért nyert meg egy kvízt, mert tudta, hogy a középső nevem Tarquin. Pedig nem így van, John a középső nevem, de a poén kedvéért egyszer egy kérdőívre azt írtam be, hogy Tarquin.
Élvezted azt a kilenc évet, amíg a Manchester United akadémiájának igazgatója voltál?
Nagyon élveztem a felelősséget. Mielőtt labdarúgó lettem volna, az egyedüli vágyam az volt, hogy tanár lehessek. Így most végül focitanár lettem. Nagyon örültem, amikor láttam, hogy fejlődnek a fiatalok. Nemcsak a képességeikre gondolok, hanem úgy általában, emberként. Nagyon élveztem minden részét, még akkor is, amikor Ferguson a legkeményebben cukkolt. Sosem keltem fel úgy, hogy nincs kedvem bemenni dolgozni. Nagyon boldog vagyok, hogy a hobbimmal foglalkozhatok.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)
