Interjú Ed McCambridge
Gyerekkorodban a Senrab együttesében játszottál John Terry, Ledley King, Jlloyd Samuel és Paul Konchesky oldalán. Előfordult egyáltalán olyan, hogy kikaptatok?
Csodálatos csapat volt. Emlékszem, voltak olyan vélemények, hogy jó, ha közülünk egy valaki sokra viszi majd, végül mégis mind a négyen kikötöttünk az angol válogatottban, ami egészen elképesztő. Ha a klub csak egyetlen százalékot kért volna magának a jövőbeli igazolásainkból, bankot robbantott volna.
Ki volt a sztár ott?
Nem mondanám, hogy csak egyetlen kiemelkedő futballista volt, mindannyian jól játszottunk. Egyetlen vereségre emlékszem csak, akkor is az ellenfél középpályáján Scott Parker nézett velünk farkasszemet.
A Brightonban jött az áttörés, és a pályafutásod végén is oda tértél vissza. Miért szeretted ennyire azt a klubot?
Kölcsönbe kerültem oda, amikor még a Bristol Rovers fiatal játékosa voltam. Akkoriban a negyedosztályban szerepelt a csapat. Odaigazoltam, és egymást követő években többször is feljutottunk egészen a Championshipig. Rengeteg gólt szereztem. A Brightonnak mindig különleges helye lesz az életemben.
Milyen volt a Whitdean Stadion? Nem tűnik épp luxuskivitelnek…
Ez megállapítható. Mókás hely volt a labdarúgás szempontjából azzal a futópályával a szélen, a lelátókat tartó állványzattal. A jobb ellenfeleink inkább egy konténerben öltöztek a pálya mellett. Ennek ellenére ez volt az otthonunk. Nagyon sok szép emléket őrzök.
Két Championship-rájátszás döntőjében is te szerezted a győztes gólt. Hogyan emlékszel vissza ezekre? Melyik a kedvesebb emlék a pályafutásodból?
A Championship-rájátszásban nagyon sok forog kockán, és rengeteg érzelem szabadul fel. Másodszor, amikor a QPR-ral harcoltunk a Derby ellen, úgy éreztem, fölösleges bonyodalmaknak tettük ki magunkat azzal, hogy nem jutottunk fel egyből. Számos súrlódás volt a csapatban abban az idényben, ezzel együtt is jók voltunk. Végül a bonyolultabb megoldást választottuk. Nagyon megkönnyebbültem, amikor a kilencvenedik percben belőttem azt a gólt.
Nem voltál teljesen játékra kész, amikor Európa-liga-döntőt vívtál a Fulham futballistájaként. Másképp alakultak volna a dolgok, ha nem küzdesz sérüléssel?
Nehéz megmondani, mi lett volna, pályafutásom legjobb formájában voltam, mielőtt az Achillesem megsérült. Nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy a ráadás perceiben kaptunk gólt az Atlético Madridtól. Mindig ott van, hogy mi lett volna, ha, de nagyon szépen mentünk előre. Örülök, hogy része lehetek a Fulham történelmének.
Mondj valamit a Juventus elleni nyolcaddöntő visszavágójáról! Három egyes vereséggel utaztatok haza Olaszországból. Elhittétek, hogy továbbjuthattok?
Tudtuk, hogy nem lesz fáklyásmenet, aztán amikor két perc után gólt kaptunk, az felért egy hasba rúgással. De az a csapat tele volt hittel, és nagyon egységes volt. Nagyon szép emlék az az este.
Kihoztad a legjobbat Fabio Cannavaróból…
Cannavaro csodálatos védő volt, világbajnok, de azt már az első mérkőzésen megfigyeltem, hogy nem olyan könnyen boldogul velem. Nem volt olyan magas, gyors és erős, mint én. Nagyon szerettem az olyan védők ellen harcolni, mint ő. Az olyanok ellen, akiknek nem volt meg a kellő erejük velem szemben. Jobb voltam, mint Cannavaro, gólt szereztem, és ki is állították. Nagyon szép emlék.
Ki volt a legjobb középső védő, aki ellen pályára léptél?
Ricardo Carvalho ellen borzalmas volt játszani, annyira intelligens. Mindig pontosan tudta, hol van a játékvezető, és számos szabálytalanságot követett el, amikor tudta, hogy nem látják. Két-három ilyen után az ember nem is annyira a játékra koncentrál már, hanem inkább arra, mit fog csinálni, vajon mire készül éppen.
Csak te és Obafemi Martins lőtt mindkét lábával büntetőt a Premier League-ben. Mire ment ki a játék?
Nos, kétlábas vagyok. Nem számít, melyikkel lövök. Mindig gyakoroltam mindkettővel. Ballábasnak születtem, és arra használtam, hogy helyezzem vele a lövéseket, jobbal nagyobb erőt tudok kifejteni. Ha rá akartam bombázni, általában azzal rúgtam meg a labdát. Büntető esetében arra számítottam, hogy a kapus elvetődik, ezért jobbal erősen meglőttem középre. Visszatekintve, talán többet kellett volna használnom a jobb lábam.
Nem egy legendás menedzsered akadt, Fabio Capellótól egészen Harry Redknappig. Ki hozta ki a legjobbat belőled?
Glenn Hoddle vitt a Tottenhambe, és játszottam Steve Coppell, Ian Holloway, Alan Pardew, Harry Redknapp, Roy Hodgson, Fabio Capello és sok más szakember keze alatt is. Talán Hodgson volt a legjobb.
Van róla valamilyen emlékezetes történeted?
Mindig hallgattunk valamilyen zenét az öltözőben. Amikor az odavágót játszottuk a Juventus ellen Torinóban, a Men at Worktől szólt a Down Under. Roy felugrott, és minden érzelmet beleadva énekelt. Még a kezével is kalimpált. Valószínűleg beugrott neki valami emlék. Hihetetlen volt látni ott a helyszínen.
Végül kétszer voltál angol válogatott. Többször kellett volna?
Nem szabad elfelejteni, hogy ott volt Jermain Defoe, Michael Owen, Wayne Rooney és Peter Crouch. Én más típusú voltam. Fabio Capello észrevette ezt, és megadta a lehetőséget. Eljött megnézni a Fulhamhez, amikor nagyot futottunk az Európa-ligában, és vinni akart Dél-Afrikába is, hogy legyek a keret tagja a 2010-es világbajnokságon. Ugyanakkor műtétre vártam, emiatt nem mehettem. Azt hiszem, ezt bánom a legjobban a pályafutásomban, de nem vehettem el a helyet mástól, ha egyszer nem voltam egészséges.
Igaz, hogy képviselhetted volna Trinidad és Tobagót a 2006-os vébén?
Az apukám onnan származik, és többször megkerestek. Még az angol U21-es válogatott tagja voltam, amikor először jöttek, de Peter Taylor edző akkor azt javasolta, hogy nagyon alaposan gondoljam meg, mert valószínűleg feljebb léphetek majd. Igaz, hogy ott lehettem volna a 2006-os tornán, de ez áll a 2010-esre is, ha nem lettem volna sérült. Meghoztam a döntésemet Trinidaddal és Tobagóval kapcsolatban, és az úgy is maradt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júniusi számában.)
