Interjú Sam Pilger
Nem szokta meglepni, hogy sokan nem tudják, egykor játékos is volt?
Már megszoktam, de azért egy kicsit még mindig durvának találom. Húsz éven át voltam a talkSPORT munkatársa, ezért a fiatalabbak nem is tudják, hogy űztem is a sportot, nemcsak beszélni tudok róla. Vannak, akik megkérdezik: „Tényleg, ez focizott is?”, ami azért vicces. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy újrakezdhettem másképp.
El merte mondani Sir Alex Fergusonnak, hogy rendszeresen rongálta a kertjét?
Nem, úgyhogy kérem, önök se mondják el neki! Amikor gyerek voltam, ő pedig a Rangers játékosa, rendszeresen elsétáltam a háza előtt. Mivel Celtic-drukker voltam, rendszeresen tépkedtem a virágait. Nem volt szép dolog, és abba is hagytam, amikor az egyik szomszéd szólt az anyukámnak.
Skócia egyik legtöbb tehetséget termelő iskolájában tanult.
Így van, a Holyrood valóban több hírességet adott. Ott tanult Frankie Boyle humorista, Fran Healy a Travisből, Jim Kerr a Simple Mindsból, a Manchester United legendája, Paddy Crerand, és persze én is.
Sir Bobby Robson irányítása alatt futott be az Ipswich-ben. Milyen edző volt?
Szerencsém van, hogy egy ilyen nagy ember indította el a pályafutásomat. Emlékszem, ő nézett meg, amikor próbajátékon voltam. Azt mondta: „Fiam, szerintem lehet esélyed”. Ez nagyon sokat jelentett. Csodálatos volt a keze alatt, de senki se higgye egy percig se, hogy amolyan kedves nagybácsi volt, mert egyáltalán nem volt az. Egyszer megütötte Billy Baxtert, mert az tiszteletlenül beszélt vele.
Nem bánta meg, hogy visszautasította a szerepet a Menekülés a győzelembe című filmben?
Minden karácsonykor, amikor leadják, arra gondolok, hogy a fene enné meg! Más Ipswich- játékosokkal együtt engem is felkértek, hogy szerepeljek benne. John Wark, Russell Osman és Kevin Beattie hadifoglyot játszott benne Budapesten Pelé, Bobby Moore és Sylvester Stallone oldalán. Én meg nemet mondtam. Azért alakult így, mert előtte a skót válogatottal játszottunk Lengyelországban és Magyarországon. Fáradt voltam, és haza akartam menni. Hatalmas hiba volt.
A korai sikerek után miért akarta otthagyni az Ipswich-et 1983-ban?
A csapat elkezdett szétesni. Már nem volt az igazi az után, hogy Bobby Robson az angol válogatott szövetségi kapitánya lett. A segédedző, Bobby Ferguson követte őt a poszton, és nem jöttem ki vele valami jól. Gyönyörűen meneteltünk előtte, megnyertük az 1981-es UEFA-kupát, előtte pedig a második helyen végeztünk a bajnokságban, de szerintem elfogyott a pénz, és el kellett adni a játékosokat, köztük engem is.
Hogyan emlékszik vissza a Tottenhamben töltött tizenöt hónapra?
Hat gólt szereztem az első tizenkét meccsemen, és nagyon szerettem volna, hogy megmaradjon ez a tempó, de valami mégsem ment jól. Nagyjából tizenöt százalékkal romlott a játékom, és nem értettem, miért. Boszszantott, de még így is jól ment. Ekkor jelentkezett be a Manchester United, amit nehéz lett volna visszautasítani, így ismét útra keltem.
Mi nem működött ott?
Az Ipswich-ben Arnold Mühren csapattársa voltam, és simán megvertem őt a felkészülési időszakban, aztán az Old Traffordra kerültem, és ő volt sokkal jobb formában nálam. Nem voltam már ugyanaz a játékos, nem tudom, mi nem működött.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a United szurkolói gyűlölték.
Emlékszem egy hazai, Everton elleni mérkőzésre, ahogy gyönyörűen kényszerítőztünk Jesper Olsennel, visszatett nekem egy keresztlabdát, én pedig kapura íveltem. A lécre pattant Neville Southall mögött, leesett a gólvonalra, onnan pedig ki. Félidőben sétáltam le, két szurkoló pedig leköpött. Lehet, hogy ha bemegy, nem így tesznek. Ki tudja?
Milyenek voltak a csapattársak?
A fiatalabbak, például Mark Hughes és Norman Whiteside nagy nyomás alá helyeztek, de mindenki csodálatosan viselkedett, és nagyon jó barátságba keveredtem Bryan Robsonnal. Van egy jó történetem is abból az időszakból, amikor Trevor Francis még a Sampdoriában játszott, de Chesire-ben szállt meg Robsonnál. Egy vasárnap este mind összejöttünk egy kis biliárdra és néhány sörre. Francis korábban egy drága olasz pulóvert ajándékozott Robsonnak, ez volt rajta aznap este. Amikor mentünk haza, Robson rosszul lett, és beszaladt a fák közé. Hallottuk, hogy hány. Visszajött, de a pulcsi nem volt rajta. Lehányta, és eldobta a kétszáz fontot érő ruhát. Menni akartunk, de Francis követelte, hogy keressük meg. Bement a fák közé, és kihozta az összehányt pulóvert!
Hogyan ért véget a unitedos időszak?
Ron Atkinson megállapította, hogy ez így nem megy, és elküldött a Coventrybe. Ott rájöttem, mi a bajom: degeneratív gerincbetegségben szenvedtem. A korongok elmozdultak. Az MRI gyorsan kimutatta volna, ehelyett évekig szenvedtem vele.
Majd huszonhét évesen visszavonult.
Megkönnyebbülést jelentett, mert végre tudtam, mi a bajom. Nem sírtam, és nem is sajnáltam magam.
Hogyan tekint vissza a pályafutására?
Büszke vagyok. Szerencsés voltam. Gólokat szereztem az Old Traffordon és az Anfielden. Ötöt lőttem a kiváló Southamptonnak, amivel az Ipswich öt kettőre nyert. Jó befejező voltam. Egyedül azt sajnálom, hogy csak egyszer szereztem gólt a skót válogatottban, de azért jó móka volt Kenny Dalglish, Alan Hansen és Graeme Souness partnereként.
Több ezer vendége volt a talkSPORTban, kire emlékszik a legszívesebben?
Az utóbbi időben Tyson Fury volt izgalmas. Évekkel ezelőtt az újságíró Trevor McDonald látogatott el hozzám, és arról beszélt, hogy találkozott Szaddám Huszeinnel és Nelson Mandelával. Dan Aykroyd is remek volt.
Mi volt a legsúlyosabb baki?
Volt néhány, általában abból adódott, hogy nem vettem figyelembe, egy adott személy már nem él. A 2003-as dél-afrikai krikett- világbajnokság előtt beszélgettem egy kommentátorral, aki azzal dicsekedett, hány hírességgel készített interjút, mire megkérdeztem, hogy tervezi-e beszélgetést Hansie Cronjéval is? „Hansi repülőgép-balesetben meghalt” – érkezett a válasz.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. decemberi számában.)
