Interjú Ed McCambridge
Pályafutásod elején Litvániában játszottál. Ez meg honnan jött?
Már tárgyaltam a Watforddal, amikor az ügynököm – akinek litván felesége volt, és ismerte az országot – megszervezte, hogy az Atlantas Klaipeda elnöke elutazzon Angliába, és megnézzen engem. A Watford nem jött össze, viszont Litvániába meghívtak. A csapat erős volt, indult az UEFA-kupában, viszont az első mérkőzésen a közönség majmos rigmusokkal szórakoztatott, illetve arról énekelt, hogy „lelövi a niggereket”. De úgy döntöttem, maradok arra az idényre, nem akartam, hogy a rasszisták nyerjenek. Eljutottunk a kupadöntőbe, és én szereztem a győztes gólt.
Végig cikiztek a testsúlyoddal…
Még a legkisebb dolgokban is, például ilyeneket mondtak, hogy „a súlyomhoz képest egész jó a labdaérintésem”. Mi köze a testsúlynak ehhez? De ahogy az ember öregszik, úgy érzi egyre jobban magát a bőrében, és sokkal könnyebb a súlyra vonatkozó megjegyzéseket elviselni, ha már két évtizede a pályán vagy, és több mint kétszáz gólt szereztél.
Mi volt pályafutásod legnagyobb pillanata?
Az, hogy a Wycombe feljutott az előző idényben. És az volt életem legnagyobb mélypontja, amikor a 2006-os League One rájátszásának döntőjében kihagytam egy tizenegyest a Swansea-ban. A Barnsleytól kaptunk ki, és akkor még nem gondoltam volna, hogy majdnem tizenöt évet kell várnom arra, hogy a Championshipben is kipróbáljam magam.
Tizenöt év alatt voltál tizenhárom klub játékosa, de a Wycombe mellett 2016 óta kitartasz. Miért érzed magad ennyire otthon?
Fontos volt az időzítés. Harmincnégy évesen érkeztem, már nem sok nézett ki nekem, de élvezni akartam még addig, ameddig lehet. Gareth Ainsworth vezetőedző különleges személyiség, nagyon jól kijövünk vele. Csodálatosan érzem magam, és furcsa lenne, ha nem itt fejezném be a pályafutásom.
És egy jó Premier League-szerződés?
Tudom, mire vagyok jó, és hogyan kell gólt szerezni, viszont már a League Two védői is gyorsabbak nálam, a Premier League-ben ez még inkább így lenne. Attól nem leszek gyorsabb, hogy lépek egy szintet felfelé. Nem hiszem, hogy ez valaha is kiderül már. Sohase mondd, hogy soha, de nem túl valószínű.
Harmincnyolc évesen érted el a pályád csúcsát. Miért most hozod a legjobb formád?
Gyerekkoromban sokat poénkodtam az apám melegítőjével, amire ő azt mondta, amíg kényelmesen érzi magát benne, teljesen mindegy, hogy ki mit mond. Most, hogy idősebb vagyok, én is így gondolkodom. Már elfogadom saját magam. Ha valaki rájön arra, hogy miben jó, koncentráljon arra, és menjen el benne olyan messzire, amennyire csak tud. Nem én vagyok a leggyorsabb futballista, arra fókuszálok, ami a csapattársaimból is a legtöbbet hozza ki. Ha már korábban is így gondolkodtam volna, sokkal hamarabb eljutottam volna ide.
Nigériai szülőktől származol. Volt szó róla, hogy meghívjanak a válogatottba?
Amikor húszéves voltam, leültem a nigériai U21-es válogatott szövetségi edzőjével, és beszéltünk róla, hogy csatlakoznék egy edzőtáborhoz. De – a válogatottra nézve szerencsére, rám nézve sajnos – Nigéria mindig is tele volt a legmagasabb szinten játszó csatárokkal. Én nem voltam az, úgyhogy nehéz lett volna helyet csinálnom magamnak.
Liverpool-drukker vagy. Milyen volt, amikor betaláltál ellenük a 2015-ös FA-kupa-találkozótok alkalmával?
Ez volt az első alkalom, hogy lőttem egy gólt, majd nem tudtam, mit tegyek. A Liverpool szurkolói előtt ünnepeltem, és azon gondolkodtam, miért szitkozódnak a mieink. Akkor jöttem rá, hogy nem is a mieink. Amikor mentünk ki a pályára, mondtam magamban: jé, ott van Henderson, Gerrard és Coutinho.
Amikor 2016-ban otthagytad az AFC Wimbledont, edzőket hívtál meg a WhatsApp direkt üzenőrendszerében. Olvasta Jürgen Klopp a beírásaidat?
Hát, nem vette fel velem a kapcsolatot… De végül csak működött. Érdeklődtek Brazíliából, Irakból, Mexikóból, Katarból, Törökországból és Görögországból. Tiszta őrület volt.
A FIFA-játék számos kiadásában te voltál a legerősebb ember. Ki lehetne a partnered egy kis birkózásban?
Senki, mert tudom, hogy mit miért teszek az edzőteremben. Szeretek súlyokkal dolgozni, százkilencvenhat kilóval szoktam nyomni, igaz, a futballistáknak nincs erre szükségük. Hogy van-e más, aki ennyivel nyom? Nincsen. Amikor a Swansea játékosaként 2006-ban eltörtem a lábam, és emiatt nem tudtam edzeni, kicsit többet kezdtem gyúrni. Akkoriban egy létesítményben edzettünk egy rögbicsapattal, volt ott néhány keményfiú, és engem is elkapott a gépszíj.
Rögbi- és amerikaifutball-csapatok próbálkoztak, hogy elcsábítsanak. Nem kísértett meg a gondolat?
Az NFL nagykövete vagyok, de szeretek a legnagyobb fickó lenni a pályán, és ez már nem volna igaz, ha a rögbit vagy az amerikai focit választanám. Ott elég nagy srácok vannak, ezért maradok a futballnál.
Egyszer azt mondtad, hogy a pankráció és a színészkedés a lehetséges folytatás.
Leültem néhány WWE-fejessel tavaly, és azt mondtam, majd akkor döntök, ha visszavonultam a labdarúgástól. Hamarosan találkozunk egy Los Angeles-i producerrel, akivel egy filmről tárgyalunk, és a Netflix is keresett. Új dolgokkal szeretnék foglalkozni, ha véget ér a foci. Nem lennék edző, úgyhogy megnézzük, mit kínál Hollywood.
Meghúzogattad Anthony Joshua bajszát a Twitteren, de már barátok vagytok. Szerinted „elraknád” őt, ha totális vadállat tempóba kapcsolnál?
Elküldene aludni! Én csak egy futballista vagyok, ő pedig ökölvívó-világbajnok. Láttam, hogyan edz, aludni küldene. Ezt még én sem kívánom magamnak.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. januári számában.)
