Interjú Martin Harasimowicz
Lehet, hogy Brian Clough nem beszélt róla valami szépen, de nagy szerepe volt abban, hogy Lengyelország bronzérmes lett 1974-ben.
Úgy utaztunk a Wembleybe, hogy közben azért imádkoztunk, ne nagyon alázzanak meg. Négy hónappal korábban kettő nullára megvertük Angliát, de odahaza egészen más csapat benyomását keltették, és a legrosszabbtól tartottunk. Épp akkor verték hét nullára Ausztriát. Angliában a sajtó rögtön ellenünk fordult, ez pedig nagy motivációt jelentett.
Már az egy egyes döntetlenre végződő mérkőzés elején eltört a csuklóm. A második percben az utolsó pillanatban vettem észre, hogy Allan Clarke lecsapott egy labdára, mint az őrült, rávetettem magam, ő pedig belerúgott a kezembe. Pokolian fájt, de tudtam folytatni. A mérkőzés után a csapat bulizott egy kicsit Londonban az ott élő lengyelekkel, én viszont nem vehettem részt az eseményen. A hotelszobában feküdtem, szedtem a fájdalomcsillapítókat, és úgy éreztem, meghalok.
Egyértelmű, hogy nem a legjobb teljesítményemet nyújtottam aznap este. Követtem el hibákat, de a társaim megmentettek. Anglia uralta a mérkőzést, de a vége felé megéreztem, hogy egyre idegesebbek, és veszítenek önbizalmukból. A legjobb teljesítményemet a svédek ellen nyújtottam az 1974-es vb-n.
Azt a mérkőzést egy nullára nyertük meg, kivédtem egy tizenegyest, és volt néhány egyéb remek megoldásom is. A Wembleyben többször volt szerencsém.
Nem éreztem igazán nyomasztónak a stadion hangulatát. Arra emlékszem, hogy az angol szurkolók szünet nélkül hazájuk nevét kiabálták, egészen az utolsó másodpercekig. Aztán csönd lett, és hazamentek. Ez a csend csak másnapig tartott, a sajtó nekiesett az angol válogatottnak, és szétszedte játékosait, katasztrófát kreálva a dologból. A meccs utánra hatszáz fős fogadást terveztek, ahol azt ünnepelték volna, hogy Anglia kijutott a világbajnokságra. Végül egyetlen angol sem jelent meg, mi ugrottunk be helyettük.
Megértem, miért nevezett Brian Clough bohócnak. A mérkőzés előtt ezt mondta a televízióban. Évekkel később találkoztunk, és elnézést kért. Azzal érvelt, egyszerűen csak így próbált megfélemlíteni. Végül is megértem, a hazáját próbálta helyzetbe hozni.
„Megértem, miért nevezett Brian Clough bohócnak. Évekkel később találkoztunk, és elnézést kért”
Lengyelországot mindenki a világbajnokság esélytelen csapatának tartotta, én mégis tudtam, hogy jól megy majd. Egyike voltam azon keveseknek, akik már korábban is sejtették azt, amit mindenki érezni kezdett, miután átlépünk Anglián. Pedig még akkor is az folyt mindenhonnan, hogy simán kikapunk Argentínától és Olaszországtól, majd szépen hazamegyünk. Én viszont túléltem a Wembleyt, úgyhogy egészen más nézőpontból szemléltem az eseményeket. Amikor azt mondtam, hogy megnyerjük a csoportot, mindenki arrogánsnak tartott. A sajtó elárasztott kérdésekkel, főként azt akarták tudni, miként kívánok elbánni az olasz válogatottal, amelyben ott van Gianni Rivera, Giacinto Facchetti, Giorgio Chinaglia és Luigi Riva. Ugyanakkor tudtam, hogy a csapatunk fiatal, és ez még jól jöhet egy olyan tornán, amelyen három-négy naponta kell pályára lépünk. Az olasz válogatott tapasztalt, de kimondottan idős játékosokból állt. Tudtam, hogy elfáradnak, amire a harmadik meccsükön találkoznak velünk; így is lett, kettő egyre nyertünk.
Nincs olyan, hogy ügyesen megfogott tizenegyes, ugyanis a kapus esélytelen. Csak a lövő hibázhat. Én lettem az első olyan kapus, aki két büntetőt is megfogott ugyanazon a tornán, mert az 1974-es világbajnokságon először a svéd Staffan Tapper, majd a német Uli Hoeness próbálkozását hárítottam. Mindenki engem dicsér emiatt, de valójában ők hibáztak.
Az 1978-as világbajnokság Argentínában egészen más élményként maradt meg bennem. Ott már esélyesnek tartottak bennünket, pedig hamar elvéreztünk. Jacek Gmochot nevezték ki szövetségi kapitánynak, aki nem vitte végig következetesen elképzeléseit. Nyugat-Németország ellen négy három hármas felállásban kezdtünk, de a nyolcvanadik percben átálltunk négy négy kettőre, és így fejeztük be a tornát. Hatalmas hiba volt. Ha marad Kazimierz Gorski a kispadon, biztosan a legjobb négy közé jutottunk volna ismét.
Sajnálom, hogy nem próbálkoztam meg külföldön már egy kicsit korábban is. Játszottam Spanyolországban és Belgiumban is, egészen más világ nyílt ki előttem, mint a lengyel. Ha otthagyhattam volna az LKS Lódz csapatát már az 1974-es világbajnokság után is, szívesen megtettem volna, de a kommunista időkben harmincéves korunk előtt nem igazolhattunk külföldre. Hallottam, hogy érkeztek ajánlatok, különösen Angliából. Népszerű voltam arrafelé, és több csapat is szívesen megszerezte volna a Wembley bohócát. Úgy tudom, nagyon komolyan érdeklődött a Tottenham, de semmit sem tehettem. Talán megszökhettem volna a válogatottból egy felkészülés során, de ilyesmi eszembe sem jutott. Túlzottan szerettem a hazámat.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári lapszámában.)
