1967: a Dallas Tornado elképesztő története

Szöveg Steve Brenner Fordítás Hujbert Gellért

Legközelebb, amikor egy Premier League-menedzser az idényközi turnékról panaszkodik, jusson eszedbe Bob Kap.

Bár nem éppen közismert személyiség, ő volt az, aki 1967-ben a Dallas Tornadóval nekivágott a futballtörténelem legőrületesebb világ körüli turnéjának: útjukat nagysebességű vasutak, felrobbanó repülők, történelmi csatákat megelevenítő majmok, dühöngő tömegek és vietnami harcosok keresztezték. Hat és fél hónap alatt jártak be tizenkilenc országot, negyvenöt meccset játszottak le minimális létszámmal, egy edzővel, orvosi kíséret és gyúrók nélkül, miközben azt sem tudták, mikor és hol ér véget útjuk.

Az egyedülálló élményt Lamar Hunt amerikai sportvállalkozónak köszönhették, aki 1967-ben fejébe vette, hogy divatba hozza a labdarúgást az Egyesült Államokban. Bár alig egy éve volt, hogy útjára indította a Super Bowlt, miután látta, ahogy Anglia legyőzi Németországot az 1966-os vb-n, azonnal be akart szállni az üzletbe.

1967-ben el is indította az észak-amerikai labdarúgó-bajnokságot (NASL) és szülővárosát, Dallast szemelte ki arra, hogy terjesszék az igét.

„Hunt jobb színben akarta feltüntetni a várost – emlékezik Mike Renshaw manchesteri középpályás, a Tornado egykori edzője. – Akkoriban külföldön csak annyit tudtak Dallasról, hogy ott lőtték le Kennedyt. Én például azelőtt nem is hallottam róla.”

Nem tartott soká összeállítani a csapatot. A menedzser Bob Kap (született Bozsidar Kapuszto) szkopjei újságíró és pszichiáter lett, aki az 1956-os magyarországi forradalom idején emigrált családjával Kanadába.

Szerte Európában reklámok jelentek meg, amelyek az új élet reményével kecsegtették az európai játékosokat.

Renshaw tizenkilenc éves volt akkor, a Blackpoolnál játszott, épp a Manchester Unitednál felvételizett, de az új kaland elcsábította. Hasonló történt John Steward kapussal is, akinek nehezére esett elbúcsúznia a legendás Bill Shankly edzőtől. Brian Harvey, az Everton üdvöskéjének, Colinnak az öccse szintén liverpooli születésű, és a Chester Cityben játszott, de csak egyszer léphetett pályára. Briannek és a többieknek Kap maga volt a megváltás, bár akkor még nem tudták, mire vállalkoznak.

Hunt segédje, Paul Walters fél évet töltött azzal, hogy körbejárja a földet: számtalan csapatot kenyerezett le világszerte, hogy összeállíthassa a legendás turnét. A nagy terv még most, 2017-ben is ostobaságnak hatna, a hatvanas években pedig egyenesen tébolynak számított.

Ausztrália, Tahiti, Japán és Új-Zéland még kivitelezhetőnek tűnt, de a listára felkerült India, Pakisztán, Irán és a háború dúlta Vietnam. „Őrület volt – mondja vigyorogva Stewart a FourFourTwo-nak. – Olyan, mintha ma egy csapat, mondjuk, Irakba menne játszani. Nem hiszem, hogy komolyan átgondolták.”

A játékosok maguk nem is kaptak kész útitervet, így még csak nem is sejthették, mire készülnek. Sokszor csak néhány nappal korábban értesítették őket az a következő úti célról.

„A végére eléggé belefásultam” – így Bill Crosbie, aki szintén a Liverpooltól érkezett.

Nem is csoda. Célpontjaik nem éppen a csúcsminőségű fociról voltak híresek, és mindig történt valami, ami elvonta a figyelmüket a játékról.

Bár elvileg Spanyolországban kezdték a turnét, a csapat Nizzában gyűlt össze, hogy megismerkedhessenek kicsit. Elvégre egy csomó idegenről volt szó, akik rendkívüli világ körüli útra készültek.

A tizennyolc fiatal játékos között akadt angol, holland, svéd, norvég, sőt volt egy amerikai is, Jay Moore. Mindenkit beöltöztettek tősgyökeres dallasinak: kockás ing, farmernadrág, cowboy-kalap. A gomba­frizurásokat elzavarták a fodrászhoz. Mindenképp amerikainak kellett látszaniuk, hiába nem voltak azok.

„A hatvanas évekről beszélünk, hippik meg minden, divat volt a hosszú haj – magyarázza Jan Book, a csapat svéd középpályása. – De Hunt nem akarta, hogy úgy nézzünk ki. Azt akarta, hogy mindenki magas legyen, erős és rövid hajú.”

A turnéhoz képest az edzések igazán semmiségnek tűntek.

Csapatépítőtréning gyanánt elvitték őket egy bika­viadalra Madridban, de végül kidobták őket az arénából, mert megsértették a matadort, magukra haragítva a helyieket.
„Kidobta nekünk a kalapját, mi meg visszadobtuk neki – nevet Book. – Nagyon okosnak hittük magunkat, de szörnyen sült el.”

Bár alig játszottak néhány mérkőzést együtt, az első turnémeccsük magasra tette a lécet: a spanyol Córdoba ellen kellett játszaniuk, amely épp három hete győzte le a nagy Real Madridot.

„Rettegtünk – ecseteli Book. – Sosem szerepeltünk még reflektorfényben.”

Először játszott amerikai csapat Európában. Végül 4:0-ra megverték őket, bár nem igazán számított az eredmény, elvégre az átlagéletkor húsz év alatt volt.

„Fiatalok voltunk, erővel teltek – mondja Harvey. – Rengeteget utaztunk, de mi csak játszani akartunk.”

A vereséget hamar egy sor győzelem követte, amely elejét vette a pesszimizmusnak és az aggodalmaknak, míg el nem jött a nap, hogy összemérjék tudásukat a Real Madriddal és Puskás Ferenccel. Ekkor szembesültek azzal, milyen is az igazi futball.

Az átkelés a Gibraltári-szoroson új fejezetet nyitott a turné történetében.

A turné negyedik meccsét játszották a marokkói Tanger csapata ellen. A Tornádók biztos győzelemnek néztek elébe, bár a bírónak más elképzelései voltak.

Ki akart csikarni egy döntetlent, így elhúzta a meccset, de a hazaiak a negyedórás hosszabbításban sem tudták ledolgozni a hátrányukat, így végül kénytelen-kelletlen lefújta a mérkőzést.

Az ehhez hasonló esetek kovácsoltak összetartó csapatot a Tornadóból. Újabb jelentős megméretésre készültek: Törökországban a fénykorát élő Fenerbahce ellen kellett kiállniuk, ahol a sokak által a valaha volt legjobb török labdarúgónak tartott Lefter Kücükandonyadis is játszott.

„Nem játszottak tisztán – idézi fel Book. – Mindenféléket csináltak, például a herénkbe csíptek, de végül összehoztunk egy kettő kettes döntetlent.”

A következő kihívás azonban próbára tette a legkeményebb Tornádókat is.

A csapat épp az athéni reptéren várta, hogy elrepülhessen Ciprusra, amikor megtudták, hogy az előző járat gépe hatvanhat utasával együtt felrobbant a Földközi-tenger felett. Ha ez nem lett volna elég, kiderült, hogy a robbantás célpontja lekéste a járatot, és velük fog utazni a következő gépen.

„Azelőtt nem is hallottunk ilyesmiről – mondja Book, aki tagadja azokat az internetes híreszteléseket, amelyek szerint ők is a szerencsétlen sorsú gépen utaztak volna, csak lekésték az indulást. – Nem igaz, hogy a mi járatunk lett volna, de ettől még rémisztő volt.”

A csapat épp időben érkezett Iránba, hogy láthassa a sah koronázását, aminek tiszteletére úgy kivilágították Teherán városát, hogy később az „Ezer lámpás éjszakájaként” emlegették az eseményt.

Nyolc nap alatt öt meccset játszottak Perzsiában, pedig már csak tizenhatan voltak. A norvég Tom Weinholt sérülés miatt ment haza, a brit Graham Stirlandet viszont egy reptéri vécében rúgta ki a keménykezű Kap, mondván, hogy rontja a csapatszellemet.

A kritikán aluli pályák nem emelték a hangulatot, ahogy a bírók sem, akik mintha ott helyben tanulták volna a szakmát.

A fárasztó buszozások sem voltak szívderítőek: jó, ha volt ülés a buszon, nemhogy klíma.

„Gondolj a legszörnyűbb buszra, amit valaha láttál – mondja Book. – Na, a miénk tízszer rosszabb volt.”

„Nem állhattunk meg – magyarázza Stewart. – Sokszor olyan érzés volt, hogy az életünk múlik rajta, de olyan kaland volt, amit sohasem felejtünk el. Jobb játékosok és jobb emberek is lettünk.”

Nemcsak a koronázás maradt meg bennük: az iráni és a pakisztáni emberek szörnyű életkörülményeinek emléke beleégett a lelkükbe.

Sokan életükben nem jártak még Nyugat-Európán kívül, megrázó élmény volt látni a kalkuttai vagy karacsi szegénynegyedek reménytelen nyomorát.
„Az emberek meztelenül koldultak az utca porában – komorodik el Book. – Láttuk, hogy haldokolnak.”

Volt, akit megtört a sokk, volt, akit inspirált. Odd Lindberg, a kapus, aki később Sven-Göran Eriksson keze alatt játszott az IFK Göteborgban, szociológiából doktorált, miután szembesült azzal, mennyire más az élet otthonától, Oslótól távol.

„Segített megérteni az idegen kultúrákat – mondja. – Egyikünk sem készült fel arra, amit láttunk.”

A legsötétebb időkben is voltak pillanatok, amikor enyhült a közhangulat.

„A hotel előtt volt egy fickó egy zsák kígyóval – emlékezik vigyorogva Renshaw. – Egy pár rúpiáért kivett egyet, és össze­eresztette egy mongúzzal.

Annyi volt az egész, hogy a mongúz azonnal megölte a kígyót. Volt egy másik fickó egy orgonával meg egy majommal, ami háborús jeleneteket tudott eljátszani. Pakisztáni katonának volt felöltöztetve. Amikor a fickó azt mondta neki: most csinálj úgy, mint egy indiai katona, a majom eldobta a régi töltetlen puskát, ami addig nála volt, és messzire szaladt. Egész más volt, mint otthon, Manchesterben.”

Hat hétig küzdöttek, amire újra győzhettek: Pakisztánban 2:1-re megvertek egy karacsi csapatot, de másnap, az úgynevezett Második Próbán kikaptak az időközben jelentősen megváltoztatott hazai együttestől.

A vereséget kényelmetlen kiruccanások követték Dakkába, Csittagongba és Lahorba: egy meccset félbe is kellett hagyni a gyilkos déli hőség miatt.

Mintha nem lett volna elég szörnyű naponta egy meccset lejátszani, a csapat folytatta a turnét a rémisztő ismeretlenbe.

A feszültségekről hírhedt pakisztáni-indiai határon a brit útlevelű utasokat egyből továbbengedték, akiknek azonban nem a Nemzetközösségből volt az iratuk, azokat feltartották a határőrök. Kap kanadai útlevéllel utazott, így nem volt gondja.

„Azt hittük, váratnak néhány órát, amíg tisztázzák a vízumokat, de végül egy kunyhóban kellett töltenünk az éjszakát – mondja Book. – Apró határ menti falucska volt, szerintem nem is láttak még fehér embert. A lakosok az utcán ácsorogtak és minket bámultak. Odadobtuk nekik a labdáinkat, erre ők csirkét és narancslevet hoztak, ugyanis nem volt mit ennünk.”

A csapat kezdett kétségbe esni.

„Másnap este azt hittük, végre átengednek minket, de a papírjaink csak éjfélig voltak érvényesek, és amikor tizenegykor odaértünk az átkelőhöz, a rangidős parancsnok épp aludt – magyarázza Book. – Állítólag aki felébreszti, azt ott helyben lelövi.

A dzsungel közepén voltunk, koromsötétben. Tízen maradtunk a határ rossz oldalán, ketten közülünk betegek voltak. Végül lefizettünk valakit, hogy vágjon lyukat a kerítésen, azon kúsztunk át a csomagokkal meg a felszereléssel az éjszaka közepén, és attól rettegtünk, hogy a határ másik oldaláról bármikor lelőhetnek minket. Amikor Indiába értünk, egy orvos gyógyszert adott a betegeknek, de azok csak még rosszabbul lettek. Kiderült, hogy sima altatót kaptak.

Hajnali hatra értünk Kalkuttába, negyvennyolc órája nem aludtunk, és délben meccsünk volt, ami 0:0 lett, de ki tud a futballra figyelni, amikor ilyesmik történnek vele?”
Nem meglepő, hogy a Tornado indiai útja nem sikerült túl fényesre: hét mérkőzésből csak egyet nyert meg.

A ceyloni tengerparton visszanyerték életkedvüket, bár a nemzeti válogatott kétszer is legyőzte őket. A következő megálló Burma volt, ahol ellátogattak a nagykövetségre, ami „olyan fényűző volt, hogy a székek is elefántlábból készültek” – mondja Stewart.

Szingapúr következett, amely 1967-ben távol állt a mai nyugatias metropolisztól. A várost főleg kínai kommunisták lakták, így az amerikai csapat nem részesült meleg fogadtatásban. A meccs elég durvára sikeredett, az ötvenezres tomboló tömeg olyanokat skandált, mint: „Jenkik, haza!” vagy „Kennedy-gyilkosok!”. A játékosok végül bemenekültek az öltözőbe, miután a szögletzászló hegyesebbik végével kezdték kergetni őket.

Hiába fújták le a meccset, a rémálom nem ért véget.

„Órákon át vártunk az öltözőben, mígnem jött a katonaság, és kikísértek minket – magyaráázza Book, akit el is talált egy nézőtérről érkező kő. – A kapu előtt várt minket a tömeg. Szörnyű volt.”

A másnap estére kiírt meccset végül lemondták. Az elmúlt napok izgalmára jólesett volna egy kis pihenő. Ehelyett tovább mentek Vietnamba.

„Mielőtt leszálltunk, szólt a pilóta, hogy ha fehér füstbombákat látunk odakint, akkor lőnek ránk – emlékszik vissza Book. – Azt mondta, nagyon magasan kell repülnünk, és aztán nagyon gyorsan kell leszállnunk. Összenéztünk: basszus, itt háború van.”

Az volt.

„Amikor kiszálltunk a gépből, megláttuk a hullazsákokat” – így Crosbie.

Többször jártak az amerikai nagykövetségen, hogy felvilágosítást kapjanak. Nem volt tanácsos nagyobb csoportokban járni, nehogy a helyiek gránáttámadásainak célpontjává váljanak.

„Elkísértem Per Larssont a hadikórházba – mondja Book. – Ott ültünk, és láttuk, hogy sorra hozzák be a katonákat mindenféle sérüléssel: voltak szörnyű, lőtt sebek is. Emlékszem, a szemem láttára vágtak ki egy fickó könyökéből valami repeszt, és nem kapott érzéstelenítést. Mi meg azért voltunk ott, mert Pernek kiugrott a válla foci közben.”

Ritka szabadnapjaik egyikén elmentek megnézni a Saigon folyót, és egy fegyverraktárnál beszélgethettek a katonákkal.

„Olyan valószerűtlen volt ott ülni és az amerikai katonákkal beszélgetni – mondja Stewart. – Elmesélték, milyen a háború… és hát nem volt jó.”

Döntetlen a vietnami válogatott és Saigon ellen is: nem is rossz, bár a meccset főleg a katonai rendőrség nézte, és a helikopterek és a bombák zaja sem segített.

„Katonák álltak sorfalat a nézők előtt – magyarázza Crosbie, a csapat hat liverpooli játékosának egyike. – Persze Dél-Vietnamról volt szó, úgyhogy barátságosak voltak, de azért elég fura volt.” Egy hónappal később a Dél-Vietnami Felszabadítási Front és az Észak-Vietnami Néphadsereg megindította a Tet-offenzívát, amely fordulópontot jelentett a harcokban. Az egész háború egyik legvéresebb hadjárata volt, több tízezer halálos áldozattal.

A Tornado addigra persze továbbállt, folytatva kelet-ázsiai turnéját, megállva Tajvanon, Tokióban (ahol azzal a japán csapattal játszott, amelyik 1968-ban bronzérmet nyert az olimpián, miután az elődöntőben 5:0-ra kikapott a későbbi győztes magyar válogatottól), majd a Fülöp-szigeteken is, míg végül Ausztrália és Új-Zéland biztonságos kikötői felé vehette útját. Irán, Pakisztán, India és Vietnam után Sydney maga volt a földi paradicsom. Miután kilenc mérkőzést lejátszottak Ausztrálázsiában, nekivágtak a fárasztó huszonnégy órás repülőútnak Dallasba. Hatalmas lelkesedéssel fogadták a viharvert csapatot: a tíz győzelem, kilenc döntetlen és huszonhat vereség láthatólag nem keserített el senkit.

Végre belekezdhettek az új életbe, amiért annyit küzdöttek.

„Bejelentkeztünk egy szállodába, és két héten át minden reggel sajtburgert ettünk – nevet Book. – Az igazat megvallva egész nap sajtburgert ettünk!”

Hátravolt még egy kisebb turné Közép-Amerikában: a játékosok nem igazán vágytak a kihívásra kőkemény pályákon, ütős, kemény Costa Rica-i, hondurasi, guatemalai csapatok ellen. Nem is csoda, hogy a Tornado kimerült játékosai győzelem nélkül tértek haza.

Tizenöt nappal később elindult az első NASL-idény, amin a Tornado 6:0-s vereséggel startolt. Négy mérkőzés után négy turistát, köztük Bookot is, kiraktak a csapatból.

A hazai színvonal túl kemény kihívásnak bizonyult, a Tornado negyedikként végzett a négy csapatból álló úgynevezett Golf-csoportban a Nyugati főcsoporton belül. Az idény alatt harminckét mérkőzésből csupán kettőt nyertek meg, 109 gólt kaptak. Az idény végére a turnécsapatból már csak négyen maradtak a klubnál.

Book egy évvel később visszatért mint edző, Stewart Ausztráliába ment játszani. Kap sem maradt sokáig, Keith Spurgeon, az Ajax egykori angol menedzsere váltotta fel, de ezzel nem értek véget a kalandjai.

Közismert művész lett, és ügynök az NFL-ben, valamint ő vezette a tárgyalásokat, amikor az amerikaiak megpróbálták megvenni a két argentin legendát, Ricky Villát és Ossie Ardilest, akik végül inkább a Tottenhambe mentek.

A Dallas Tornado 1981-ben sok más akkori amerikai csapathoz hasonlóan feloszlott, miután pénzügyileg nem tudtak versenyezni a New York Cosmosszal. A nevüket azonban a legőrültebb turné révén örökre beírták a focitörténelembe.

„Lehetett volna jobb is – foglalja össze Stewart, aki végül harminc boldog évet töltött a rendőrség kötelékében, leginkább a királyi család őrségében. – De gondolkodás nélkül végigcsinálnám még egyszer.”

Vietnamban legalább kicsit nyugodtabb a légkör azóta.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. augusztusi lapszámában.)