Akkor jöttem rá, hogy jó labdarúgó lehetek, amikor láttam, hogy jobb vagyok a testvéreimnél. Nem egyszerű, mert ötven évvel ezelőtti eseményekről beszélünk. Profi játékosok voltak, és amikor a brazil utcákon játszottunk, nagy öröm volt legyűrni őket. Aztán, amikor a családom is azt mondta, hogy én vagyok a legjobb, már tudtam, hogy lehet keresnivalóm a fociban, megélhetek a futballból, amit annyira szeretek.
A Flamengónál voltam a legboldogabb, ez kétségtelen. Játszottam és edzettem a világ minden pontján, de a történetem a Flamengóhoz kapcsol. Akkor kerültem oda, amikor épp a pályám csúcsán jártam az Udinesében a Serie A-ban. Ekkor jelöltek az Év labdarúgója címre. Ennek ellenére ami játékosként utánam marad, az a Flamengóban történt velem.
A Flamengo öröme 1981-ben
A futball összetörte a szívem, amikor megsérült a térdem a Maracanában. Emiatt kellett néhány évvel később végleg visszavonulnom. Nem sokkal előtte tértem vissza Olaszországból, és ez volt az addigi legsúlyosabb sérülésem. Még most is szenvedek tőle. Hatszor műtötték meg, és még most sem az igazi. Sokáig tartott, mire elfogadtam, hogy nem játszhatok többet.
Gyerekkori példaképem Dida volt. A Flamengóban futballozott, és azt a tízes mezt viselte, amelyet évekkel később én is. Az 1958-as svédországi világbajnokságon Dida volt az első választás, Pelé csak a helyettese. Dida a Flamengo örök csillaga, mindenki ismeri. Szerintem az „anya” és az „apa” szavak után az ő nevét mondtam ki először!
A tökéletes 10-es az 1982-es világbajnokságon
Ha valamit megváltoztathatnék a futballban, akkor nem engedném, hogy ennyire profi legyen, arra törekednék, hogy kevésbé szóljon a megélhetésről, sokkal inkább az örömről. A mai játékosok túl sokat foglalkoznak a pénzzel, az autóikkal és a barátnőikkel. A focinak bizsergetnie kellene.
A legbüszkébb pillanatom az volt, amikor a japán válogatott szövetségi kapitánya lettem.
Újabb magasságokban: Japán a 2004-es Ázsia-kupa-győzelem pillanatában
Ha nem labdarúgó lettem volna, akkor zongorista. Édesanyám és a testvéreim is ezen a hangszeren játszottak. Mivel én voltam a legfiatalabb, anyukám mindenáron meg akart tanítani. Ismertem az összes akkordot, és nagyon jól is ment, de nem hiszem, hogy ma bármit is fel tudnék belőle idézni.
A három szó, amivel a leginkább jellemezném magam: szenvedélyes, elszánt, érzelmes.
A legjobban azt sajnálom, hogy nem lehettem tagja az 1972-es müncheni olimpiai keretnek. Jól játszottam a selejtezők során, sőt én szereztem az Argentína elleni fontos gólt, amivel biztossá tettük szereplésünket a tornán. Ennek ellenére nem válogattak be. Akkoriban határozottabban rá kellett volna kérdeznem, hogy miért nem.
Ha szeretnél brazilosan focizni, az egyetlen javaslatom az, hogy úgy szeresd a labdát, mintha játék lenne. Élvezd, próbálj ki új dolgokat. Ha nem sikerül, ne add fel! A foci a próbálkozások és a hibák sorozata. És ez örömet kell, hogy szerezzen.
A rövid név egyik előnye
A legjobb brazilok mind futsaloznak és futballoznak is. Fontos, hogy a játék különböző formáiban is kipróbáld magad. Neymar, Jairzinho, Ronaldinho, Ronaldo és Rivelino mind futsaloztak.
Ha valami nélkül nem tudnék élni, azok az emlékeim. Újra meg újra örömmel végig kell élnem őket.
Ha csak egyet kívánhatnék, az az lenne, hogy a Flamengo újra nagy csapat legyen!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. márciusi számában.)
