Akkor jöttem rá, hogy beérkezett játékos vagyok, amikor az 1996-os Európa-bajnokság nyitó meccse előtt a zsúfolásig telt Wembley gyepére sétáltunk ki Darren Andertonnal. Jó barátom volt, nagyszerűen megértettük egymást. Emlékszem, a himnusz alatt odafordultam hozzá, és ezt mondtam neki. „Erről szól az egész. Angliáért játszunk a Wembleyben egy nemzetközi tornán. Hazaértünk.” Harmincegy éves voltam ekkor. Egész pályafutásom során rendkívül elégedett voltam. Bárhol is játszottam, remekül éreztem magam. Mindenhol más élmények értek, kezdve a Milwalltól a
Foresten át, majd vissza Londonba, a Tottenhamhez, ahol talán a legjobb formámat hoztam, ezt követően pedig a Manchester Unitednél. Mindegyik klub ugródeszkának bizonyult valami nagyobb irányába, míg végül a csúcsra értem, de az ezt követő leszállóágban is nagyon élveztem a munkám.
A futball darabokra törte a szívem, amikor kiestünk a Milwall-lal, valamint akkor is, amikor elveszítettük az Eb-elődöntőt Németország ellen. Ez volt a legsanyarúbb pillanatom. Azt hittük, megnyerjük a tornát. Aztán hirtelen véget ért, és azt kellett mondanunk: „Viszlát!”. Minden olyan hirtelen történt.
Még soha senkinek sem meséltem el, de voltam tetőfedő is. A barátaim csak nevetnek ezen, mert nem hiszik el, hogy akár egy napot is dolgoztam életemben. Pedig igen! Pont egy napot. Tizenhat éves voltam, és pénzt akartam keresni a nyáron. Segítettem egy haveromnak egy építkezésen Kelet-Londonban, közel a lakóhelyemhez. Nem tetszett a korán kelés, de ízlett a jó reggeli. Összevissza hasogattam a kezemet, és ez sem volt ínyemre. Másnap hívott a cimbora, hogy hol vagyok. Megmondtam neki, hogy nem érzek még egy napot magamban.
Számomra a futball szenvedély. Gyerekkoromban is csak ezzel akartam foglalkozni. Nagyon tetszett, ahogy fejlődöm, majd az, hogy a világ legjobbjaival játszhattam. Ma már nem jelent ennyire sokat a futball, és próbálom távol tartani magamtól. De a fiamat azért szeretem nézni (Charlie a Bournemouth-ban futballozik – a szerk.), és próbálok segíteni neki. Büszkén jelenthetem, hogy ügyes, úgy játszik már, mint én.
A legbüszkébb akkor voltam, amikor egy évben nyertem el a labdarúgók és a szakújságírók által megszavazott Év játékosa díjat. Sokan kérdőjelezték meg tudásom mindvégig, volt, aki szerint a
Milwall ifijének sem lettem volna elég gyors! Ha változtathatnék a futballon, akkor a játékvezetőket érinthetetlenné tenném. Mindannyian bepöccenünk néha rájuk, de a zaklatásuk nem fogadható el. Szigorítások kellenek, mert nincs a játékosok előtt becsületük.
Szavak, amelyekkel a legjobban leírhatnám magam? Azt hiszem, versenyszellem és elégedettség jellemez a leginkább. Ami nélkül a legkevésbé tudnék élni, az a verseny. A fociból származik ez, de mostanság a golfban és a pókerben jelentkezik. Kell a verseny az életemhez, az olyan, amiben a képességek is fontosak: ezért pókerezem komolyan. Futballistaként tanultam a buszon és a szállodákban. A pókert csak pénzveszteség árán lehet rendesen megtanulni. Játszottam már nagyon fortélyos társaságokkal, és vesztettem is.
Semmit sem bánok utólag. Egész életemben azt tettem, amit elgondoltam, és ez mindig bejött. Ha lehetne egy kívánságom, szeretnék gyorsabb lenni. Nem voltam rossz, de mégis.
A tárgy, amit a legnagyobbra tartok, az autóm. Sokat utazom, szeretek jó autókat vezetni. Van egy Bentley Speedem, ez nagyjából a negyedik-ötödik ilyen kocsim. Csodálatos! Vezettem Ferrarit is, de nem volt túl meggyőző.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. májusi számában.)
