Interjú Borbély Zoltán Fotó FFT
„Kicsi! Emlékezz a történelmünkre!” – ezt a táviratot kaptam életem első válogatottsága előtt egy orvos barátomtól, akinek az ötvenhatos forradalom idején eltört a gerince, mivel az őket, „ellenforradalmárokat” szállító orosz teherautó felborult. Talán mondanom sem kell, hogy óriási becsvágyat adott nekem ez az üzenet, 1978 őszén, a Blohinnal felálló Szovjetunió válogatottja ellen! A későbbi ukrán szövetségi kapitány, Oleg Blohin azon a meccsen egyébként fejbe is rúgott, igaz, nem szándékosan, hanem egy kivetődésnél, teljesen véletlenül. Nagyon sokan voltak az akkori Népstadionban, és a debütálásom kettő nullás győzelmünkkel végződött. Akkor is bennem volt az a belső stressz, ami az utolsó mérkőzésem előtt, 1986-ban, Portugáliában.
Pályafutásom legemlékezetesebb mérkőzése 1981. április 15., amikor Valenciában három nullára legyőztük a Juanitóval, Camachóval, Gordillóval felálló spanyol válogatottat. Ettől függetlenül nálam nincs legjobb, legszebb, legokosabb, csak sok jó, szép és okos van. A magyarok közül Törőcsiket, Nyilasit, Garabát, Pécsről pedig Dárdai Pált, Mészáros Ferit vagy Róth Antit sorolnám a sok jó közé, míg a külföldi játékostársaim „legjei” Futre, Jordao, Carlos Xavier.
A válogatottban mindig Nyilasi Tibi volt a szobatársam, mivel öt évig együtt voltunk válogatottak. Csapatkapitány is akkor lettem, amikor a többiek Tibi sérülése után engem választottak. Egyébként nem akartam hátat fordítani a labdarúgásnak, hanem a labdarúgás fordított hátat nekem. 1995-ben még beszálltam a pécsi futballba, Esterházy Marciék kérésére, de a pécsi és a budapesti tulajdonosok között nem tudtam igazságot tenni, és kiszálltam.
Edző sohasem akartam lenni, mert túlzottan játékospárti vagyok, vallom, hogy a futballisták és a vezetők nem alá-fölé rendeltségi viszonyban vannak, hanem üzletfelek.
Sokszor rászolgált a gratulációra
A kapus kortársaim között kölcsönös tisztelet van, a mai napig nosztalgiával vegyes szeretettel emlékszem Veréb Gyurira, Gujdár Sanyira, Gáspár Józsira, Kovács Lacira, no és természetesen Mészáros Ferire, azaz Bubura, aki kiváló idegzetű kapus volt, noha a legenda szerint az öltözőben és egyszer talán meccs közben is rágyújtott, bár én ezt csak hallottam, mint ahogy azt is, hogy autóbalesetet szenvedett. Meg is akartam keresni, de mondták, hogy teljesen elzárkózott a világtól. Amikor a Sporting a Videotonnal játszott, a portugálok meghívtak minket a díszpáholyukba, de Ferit ők sem találták. Sajnos semmit sem tudok róla, de akárhogy is alakult az élete, minden jót kívánok neki, és szeretettel gondolok rá!
Óriás a válogatott mögött – és mellett
Hiányérzet nincs bennem, talán csak azt sajnálom, hogy világbajnokságon nem védhettem, pedig nyolcvankettőben ott ültem a padon, de Kálmán (Mészöly – a szerk.) a Ferinek (Mészáros – még mindig a szerk.) szavazott bizalmat. Nem keveslem a huszonkét válogatottságot sem, de talán korábban kijuthattam volna külföldre, igaz, így is 1983-tól ’86-ig Portugáliában védtem Mészáros Feri után, akit nagyon szerettek ott.
Katzirz Bélára mindig számíthattak a védői
A védés után is védtem, de hamar rájöttem, hogy erőszakos cselekményekben nem tudok védőként eljárni, mivel hiába vagyok százkilencvennégy centi és biciklizéstől függően, száznegyven-százötven kiló, de nagyon békés ember vagyok, hiszek az érzelmekben és a szeretetben. Nehezen tudtam a sértettek és hozzátartozóik szemébe nézni, pedig Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap című könyvéből megtanultam, hogy a bűn csak nézőpont kérdése.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. februári számában.)
