Néhány évvel ezelőtt Kovács Feri bácsi kitalálta, hogy jó lenne munkát adni az egykori válogatott labdarúgóknak, akik, még ha nem is nyomorognak, de szívesen vennék, ha megint fontosnak érezhetnék magukat – így lettem én is MLSZ-ellenőr. Hálás vagyok a szövetségnek, személy szerint Csányi elnök úrnak és Csiki Károlynak, hogy felkarolták az ötletet. Így hát most járom az országot, kiváló ez a kezdeményezés.
Betöltöttem a hatvannyolcat, de nem panaszkodom, úgy érzem, tudok még segíteni a labdarúgásnak. Milyen érdekes, mi, a Miskolcon sokat emlegetett „aranycsapat” tagjai, jóformán valamennyien akkora lokálpatrióták vagyunk, hogy nem költöztünk el a városból, itt öregedtünk meg, persze ebben nyilván az a körülmény is szerepet játszik, hogy valamennyien Miskolcon vagy a környéken születtünk, a szegedi Kutasi Lacit leszámítva. Ja, mielőtt bárki is félreértené, mifelénk, ha azt a szót hallják a szurkolók, hogy „aranycsapat”, nem azt kezdik el sorolni, hogy Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos…, hanem hogy Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi…
Annak idején valahogy csapatkapitányi alkat lehettem, hallgattak a szavamra, a legérdekesebb az egészben az, hogy mindössze háromszor játszhattam a válogatottban, de mindháromszor én voltam a kapitány, szerintem ez világszinten is példátlan. 1979-ben Nyíregyházán, Bene Ferenc búcsúmérkőzésén Csehszlovákia ellen a tizenkettedik percben szálltam be Feri helyére, és ő átadta nekem a karszalagot. Újonc létemre. Aztán két hétre rá, a Práter-stadionban Ausztria ellen, majd októberben, amikor Finnországot Eb-selejtezőn három egyre legyőztük, még mindig én viseltem. Elmondhatom magamról, hogy végig kapitány voltam Lakat Karcsi bácsi válogatottjában.

Hősünk – a bal szélen –, az egykori társak közében:
balról a harmadik Veréb György kapus, az ötödik Oláh Ferenc,
a hatodik Teodoru Borisz, az utolsó Tatár György
A diósgyőri szurkolók emlékezetében Szabó Géza nevével forrt össze a mi aranycsapatunk, és ez igaz is, mindent neki köszönhetünk. Legendásan kemény edzéseket tartott, futottunk mi ólommellényben a miskolci repülőtéren 30 fokos hőségben az alapozás idején, a kondink híresen jó volt. A mai napig tartom a kapcsolatot az öreggel, nyolcvanegy éves, Salgótarjánban él. Éppen feljutottunk az NB I-be, jó tempóban érkezett, 1974-ben vette át teljes mértékben a csapatot, és olyan eredményes volt a pontosságon és szigorúságon alapuló szisztémája, hogy kétszer a kupát is elnyertük!
Nekem csapatkapitányként nagy szavam volt Diósgyőrben, nemegyszer előfordult: még Géza bácsit is kitessékeltem az öltözőből, hogyha valami fontosat meg akartam beszélni a játékostársaimmal. Egy alkalommal valamelyik vezető „jóindulatúan” beszámolt ezekről a játékosértekezletekről a rettegett Kutas Istvánnak, az MLSZ akkori elnökének. Kutas üzent, hogy örökre eltiltat a futballtól, hogy merek én ilyet csinálni? Engem se kellett félteni, visszaüzentem neki, hogy akkor pártfegyelmit kérek magam ellen, vizsgáljuk ki az ügyet! „Maga párttag? Miért nem mondta?”, hangzott Kutas reakciója, s ezzel meg is volt bocsátva az ügy…
Hogy jól éltünk-e a futballból? Sokan irigykedtek ránk, a városi potentátok szóvá is tették, hogyan kereshetünk annyit, mint egy DIGÉP-főosztályvezető. Amikor 1979 őszén az UEFA-kupában a Rapiddal játszottunk, megkérdeztem, mennyi lesz a prémium. Úgy leb…sztak, mint a pengős malacot: miért érdekel engem a pénz? Amúgy hatvanezer forint volt, az egész csapatnak…
Az biztos, hogy rosszkor születtem, játéktudásommal manapság multimilliomos lennék, de ezen már nem tudok változtatni. Egyébként Bálint Laci után rögtön a második hullámban engedtek ki légiósnak. Görögországba kerültem, a PAOK-hoz, Lóránt Gyula vitt ki, többek között azért is, mert emlékezett apámra, Salamon Zoltánra, aki ellen sokat játszott. Lóránt kemény, de remek ember volt, 1981-ben ott voltam a pályán, amikor szívrohamot kapott. Lefordult a kispadról, sokkoló látvány volt. Még mondják, hogy nem veszélyes az edzői pálya, talán ezek a keserű élmények is visszatartottak attól, hogy trénerkedésre adjam a fejem.
Ch. Gáll András
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. októberi számában.)