Ha én ezt a Volán Klubban egyszer elmesélem!
A Volán Klubot harminchét éve viszem itt, a József utcában. Azt a képet nézed ott a falon, a bejárattal szemben? Már csak hárman élünk abból a csatársorból, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Április kilencedikén volt két éve, hogy meghalt a Varga Zoli. Tavaly feltettem a kép sarkába egy fekete szalagot. Később szólt valaki, hogy vegyem le, mert nem jó ómen. Pár napra rá meghalt a Flóri is…
A Zoli és a Flóri eléggé meghatározta az életemet. Ki volt a nagyobb futballista? Nem tudom. A Flóri több gólt rúgott, elegánsabb volt, de a Zolinál többet senki sem tudott a labdával. Ahogy hozzányúlt, ahogy rúgott, amilyen megoldásai voltak… Ő volt az összekötőm, tőle kaptam az indításokat. 1967-ben, amikor a Flóri harminchat góllal lett gólkirály, tizenöt-tizenöt gólt rúgtunk a Zolival, én úgy, hogy akkoriban még nem nagyon lehetett elkalandoznia a szélsőnek, oda voltam ragasztva az oldalvonalhoz.
A Zoli már húszévesen fura srác volt. Nem tudta elviselni, hogy a Flóri a Császár, mert ő is volt akkora futballista, sőt! Egyszer Dél-Amerikában túráztunk a Fradival, Zoli Páncsics Mikivel lakott egy szobában, nyitva felejtették az ajtót, hallom, beszélgetnek. „Te, Miki, szörnyű, hogy gürcölünk, megszakadunk a pályán, kiszolgáljuk a Flórit, ő meg csak rúgja a gólokat, és élvezi a reflektorfényt!” Ez volt a rögeszméje, biztos vagyok benne, hogy a Flóri miatt disszidált. Amikor 1991 szeptemberében hazajött, a Flóri születésnapjára, meginterjúvolta a televízió. Megkérdezték tőle, milyen a mai magyar labdarúgás. „A magyar foci? Szar.”
Tizenkét évesen igazolt le a Fradi, mindig idősebbekkel játszottam együtt – elfogadtak. Persze nem mindenki. Dalnoki Jenő például nem. Ő már kifelé ment, én akkor robbantam be. Az edzéseinket két-háromezer ember nézte, én meg felbőröztem, kicseleztem Dalnokit, egy fiatal tehetség minden pimaszságával. Ő ezt nem bírta, felrúgott, majd fölém hajolt, és az arcomba sziszegte: „Ha még egyszer ennyi ember előtt meghülyítesz, én kinyírlak!” Aztán teltek, múltak az évek, és mit tesz isten, 1973-ban ő lett a Fradi edzője. Egy éven belül kinyírt, nem felejtett. Nemcsak engem, Páncsicsot, Branikovicsot is.
A tizenegyeseket elég jól rúgtam, még a szabályokat is megváltoztatták miattam. Ifikoromban rendszeresen jártunk Casale Monferratóba, döntetlennél az volt a szabály, hogy egy játékos lerúghatta mindegyik tizenegyest. Én nem tudtam hibázni… Egy idő után már minden tizenegyest másnak kellett rúgni, megunták, hogy mindig mi nyerünk. Felnőttként is jól ment a foci, a szurkolók imádtak. Egyszer Hertzka Gyuri beszólt: „Hallottátok, hogy megváltoztatják a Fradi klubszíneit?”. Mindenki elhűlt. „Milyenre?” Hertzka rezzenéstelen arccal válaszolt: „Szőkére!”.
Szőke lő, góóól!
A hetvenkettes év volt a csúcs. Én rúgtam ki a válogatottat az Európa-bajnokság belgiumi négyes döntőjére, a románok elleni harmadik meccsen Raducanunak laposan bevágtam a labdát a hosszú sarokba. Játszottam a szovjetek elleni elődöntőben is. Azóta nem jártunk kontinensviadalon…
Bennünket még nem engedték ki Nyugatra, de Jutkával, a feleségemmel 1974-ben kimentünk Németországba. Essenben voltunk, már edzettem is a helyi csapattal, lakást adtak, a 850-es Fiatomra azt mondták, dobjam ki, komolyabb autót kapok, az edző hozta a papírokat, hogy írjam alá a szerződést. De nem írtam. Egy évet ki kellett volna várnom, meg aztán Jutkának erős honvágya volt, egy hónap múlva hazajöttünk.
Hatvanöt éves vagyok, Jutka a biztos pont az életemben. Meg a kutyák. Van egy erdélyi kopónk, egy labradorunk, meg a menhelyről kivettünk egy spánielt. Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyákat…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júliusi számában.)
