„1963-ban haza akart vinni a Vasas, Rudi bácsi (Illovszky Rudolf, a Vasas edzője – a szerk.) hívott, 24 éves voltam, jól ment a foci, de Mathesz Imre ebeszélt. „Ne gyere, Imre, nekem is lakást ígértek, aztán nem kaptam semmit” – mondta, így aztán először csak két évre rá, 1965-ben mertem hazalátogatni. Féltem, persze, hogy féltem, de mivel én – ellentétben például Puskás Öcsivel – nem voltam katonatiszt, ezért katonaszökevény sem, így talán kevésbé kellett tartanom a felelősségre vonástól. Meg aztán akkor már megvolt a német állampolgárságom. Akkor egyébként a Wiener Neustadt csapatában futballoztam, az osztrák állami ligában, balösszekötő voltam, a bal lábamnak még most, 78 éves koromban is a csodájára járnak az újságíró-válogatottban, Dajka Laci is azt mondta, az irányváltásaimmal, a kontramozgásaimmal még mindig megbolondítom a fiatalokat is.
Tizenhárom évesen igazolt le a Vasas, a toborzó után Illovszky Rudi bácsi – nekem bácsi, bár még csak 31 éves volt akkor, javában játszott – azt mondta, vasárnap már játszom is, el kellett mennem rögtön a Pobuda Fotóhoz, hogy lefényképezzenek az igazolásomhoz. A Népligetben volt a pályánk – bizony! –, az első meccsemen mindjárt gólt rúgtam. Micsoda csatársora volt akkoriban a Vasasnak! Raduly, Csordás, Szilágyi I, Berendi, Illovszky vagy Berendi helyett Szilágyi II… Ide kellett volna nekem bekerülnöm. 1956-ban 17 éves voltam, amikor Vincze Jenő bácsi behívott abba a legendás ifjúsági válogatottba, amelyben olyan későbbi sztárok játszottak, mint Szalay Tibi, Pázmándy Péter, Nemes Gyula, Povázsai Laci, Kaszás Laci, Sztáni Pista, Mathesz Imre, Gelei Jóska. Illetve nem is ő fedezett fel, hanem Deák Ferenc, a Fradi megfigyelője – nem azonos a Bambával –, ő szólt Jenő bácsinak, aki Hoffer Józseffel vezette az ifiválogatottat. Hoffer nagy ember volt, az MTI sportrovatvezetője, vele nem volt bensőséges a viszonyom, bevallom, féltem tőle, Jenő bácsit viszont imádtam, remek ember volt, mindenre tudott mondani egy olyan mondatot, amellyel fején találta a szöget.
Ötvenhat novemberében hagytam el az országot, nehéz erről beszélni… Tudja, akkor már a Mathesz Imre, a Kaszás Laci fizetést kaptak a Vasasban, én meg… Rosszulesett, mert én is nagyon jó voltam. Szóval, ezért is disszidáltam. Alaposan megszerveztük az utat, a Wesselényi utca tízben laktam, a zsinagógával szemben – de mi nem voltunk zsidók –, onnan indultunk autóval, néhány futballistával együtt, ki az ausztriai menekülttáborba, Linz mellé. És három nappal később már Cambridge-ben voltam, a zsidó felekezet intézte el! Imre Kaldor, azaz Káldor Imre villájába kerültem, akit az angol királynő lorddá ütött, Cambridge-ben egyetemi tanár volt, és akkoriban az ENSZ gazdasági igazgatója, szóval, hatalmas koponya és dúsgazdag ember. Egy évig laktam náluk, kertészi, házvezetői feladatokat láttam el, s közben lejártam tréningezni a Cambridge Unitedba. Engem csak a futball érdekelt, de nem tudtak leigazolni, mert élt a tizennégy hónapos eltiltásom!
Egy napon látom ám a helyi újságban Kovács István nevét, Pista a Vasas balbekkje volt, együtt futballoztunk az ifjúsági válogatottban, de akkor a Borussia Dortmundban futballozott. Mondom Pistának, helyezzen már el valahol, mert megőrülök foci nélkül. És beajánlott a Wolverhamptonhoz, ahol Billy Wright, az agolok legendás középfedezete is játszott, és amelynek a legendás Stan Cullis volt a mendzsere. Heti nyolc fontot kerestem szerződtetett ifjúsági futballistaként – Wright és társai az edzéseken bemutatták nekünk, fiataloknak, hogy mit kell csinálnunk –, épphogy megéltem belőle, de csak úgy, hogy Káldoréknál kosztoltam. A Wolvehamptonnál emeltem súlyt először életemben, itt futottam fel egy dombra, majd’ kiugrott a szívem. Feketén játszottam, mert nem volt még engedélyem. Kovács ajánlására eljött megfigyelni a Borussia Dortmund kémje, „azt a hosszút akarjuk”, mondta – százkilencven centis voltam –, és három hét múlva, tizennyolc és fél évesen már a Ruhr- vidéken voltam. A biciklicselemet mindenki „megette”, a dortmundiak elájultak. Hans Tauchert, a vezetőedző a hotelszobában mutatta a trükkömet, »Sehr gut, Vincse«, mondta, s közben elégedetten mosolygott, a Vincse én lettem volna…
Másfél évig voltam Dortmundban, sajnos Tauchert meghalt, s jött az osztrák Max Merkel, aki utálta a magyarokat, nem kellettem neki, azt tartotta, csak a pénz érdekel minket – meg kell mondanom, egyes esetekben igaza volt. Onnan Reutlingenbe kerültem, majd Bécsbe és Wiener Neustadtba. Akkor érkezett Czibor az Austriához, kevesen tudják, játszott néhány meccset, éppen jött Kanadából. Puskás Öcsivel 1964-ben ismerkedtem össze Zürichben, amikor ott vívott BEK-elődöntőt a Madrid, jó pár üveg bor elfogyott azon az estén, a barátságunk több mint negyven éven át tartott, Öcsi haláláig, én is ott zokogtam a temetésén a Bazilikában.
Vincze Imre
Később edzősködtem, tanítottam a konstanzi egyetemen, futballszakkönyvet írtam, Schuss und Tor címen, amit angolra is lefordítottak (Go for Goal!). Aachenben élek egy szép házban, nyitott házasságban, Pesten is van egy élettársam, rengeteg időt töltök az óhazában, rendszeresen eljárok az újságíró-válogatott edzéseire. Jó néhány évet letagadhatnék, ugye?!”
Persze nemcsak a futballal kerestem pénzt, hanem politikai karikaturistaként, sőt, inkább utóbbival. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években Brezsnyevtől Kissingerig, Helmut Kohltól Jasszer Arafatig mindenkit kifiguráztam a hamburgi Nordpresse Verlag és a DPA, a Deutsche Presse-Agentur megbízásából, azon kevesek közé tartoztam Németországban, akik szabadon választották meg a témájukat és a rajzhoz írt szöveget, amire a mai napig büszke vagyok.
A futball-pályafutásom része még a Csernai Pálhoz, a Bayern München, a Borussia Dortmund és még vagy tucatnyi neves klub edzőjéhez fűződő több évtizedes barátságom. Palival 1971-ben Antwerpenben ismerkedtem meg, aztán négy évtizeden át voltunk barátok. Kissé félénk ember volt, emlékszem, volt egy erdélyi magyar menyasszonya, szép lány volt, egyszer hármasban elmentünk egy lokálba, és végül én táncoltattam meg a lányt… Budapesten mindig a Gellértben lakott, ott kávézgattunk, amikor találkoztunk, Istenem, már négy éve nincs közöttünk…
Ch. Gáll András
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. novemberi számában.)
