Szöveg Vörös Csaba Fotó ÁBTL, Fortepan/Bauer Sándor, Fortepan/Uvaterv, Szegedi Kálmán
Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.
A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír: a magyar labdarúgás mindig is fővároscentrikus volt, de nem lehet azt mondani, hogy vidéken ne lett volna bázisa. Évtizedes hagyományai voltak a határ menti találkozóknak, amelyek a második világháború előtti időszakra nyúltak vissza. A fiatalság körében legnépszerűbb sportág központi szerepet játszott a kisebb településeken is, amelyről az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratai árulkodnak.
Nem kizárólag a futballistáknak szerveztek találkozókat, hanem a teljes sportvilágnak, de ez a kezdeményezés az ötvenes évekre elhalt. Az 1956-os forradalmat leverő új Kádár-kormány úgy érezte, hogy a határ menti találkozókon keresztül is példázhatná a társadalomnak az enyhülés jeleit. Ezen találkozók lényege abban volt, hogy a kisebb klubok is kipróbálhassák magukat külföldi csapatok ellen, de előfordult, hogy a válogatottak edzőmérkőzések gyanánt mehettek valamelyik szomszédos országba. Mivel az 1950-es években korlátozva voltak a külföldi utazások, azért is fogadta örömmel a sportközvélemény, hogy az évtized végével újra engedélyezték a határ menti meccseket. Igaz, csak feltételekkel. Kezdetben egyedül a labdarúgók utazhattak, de csak a határtól húsz kilométerre lévő helységek játékosai, szigorú állambiztonsági felügyelet mellett. A nyugat-dunántúli és burgenlandi települések sporttalálkozói kiváló kirakatot képeztek a rendszernek, hogy a külvilág számára megmutassa szebb és álszentebb arcát.
Az óvatosan újraindított határmenti futballmérkőzések nem hagyták hidegen az állambiztonságot sem
Mára a feledés homályába vesztek az úgynevezett magyar– osztrák határ menti találkozók. Az Ausztriától néhány kilométerre fekvő Vas megyei községek fiataljai lehetőséget kaptak arra, hogy összemérjék erejüket nyugati szomszéduk vidéki csapataival. E találkozók célja világos és egyszerű volt: kedvet akartak csinálni a fiataloknak a sportoláshoz. Az 1950-es évek végén százharminc ilyen rendezvényen vettek részt a magyar sportolók. „Hagyományaik vannak a határmenti magyar-osztrák sportkapcsolatoknak. Burgenland-Vas megye sportolói – különösen a labdarúgók – több évtizeden át rendszeresen találkoztak egymással, baráti vetélkedésben mérték össze erejüket. E kapcsolatok az utóbbi években – az elmúlt őszig – rendszertelenné váltak. 1959 novemberében azonban felelevenedtek a múlt hagyományai. Ekkor három burgenlandi, s három Vas megyei labdarúgó csapat találkozott egymással a határon innen és túl, s ezzel kezdetét vette az újabb rendszeres magyar-osztrák sporttalálkozók sora.” Általában a húsvéti ünnepek alkalmából tartották a hagyományos magyar–osztrák határ menti találkozókat, amelyen többek között Szombathely, Körmend, Celldömölk, Sárvár, Csepreg csapata, a Vas megyei B-válogatott és még sok más együttes mérte össze az erejét, Grosspetersdorf (Nagyszentmihály), Pinkafeld (Pinkafő), Oberwart (Felsőőr), Mattersburg (Nagymarton), Deutsch-Schützen (Németlövő), Neudörfl (Lajtaszentmiklós) együtteseivel. Tehát Nyugatról csupa magyar lakta területről utaztak be a vendégek az országba, ami állambiztonsági szempontból darázsfészeknek bizonyult. Ugyanakkor a határ menti csapatok többször jártak Ausztriában, és ilyenkor meg kellett szervezni utazásaik operatív feltételeit, ezért minden esetben beépítettek melléjük ügynököket, társadalmi kapcsolatokat, informátorokat, akik a kint élő magyarságról gyűjtöttek adatokat. De az eljárás nem csupán a kiutazásokra vonatkozott, hiszen a beutazó osztrák együtteseket ugyanezekkel a módszerekkel figyelték meg. A felszín fölött persze a propaganda másképpen láttatta a dolgokat. „A két szomszédos nép barátságának további mélyítése, a béke védelme jegyében fokozzák a nagysikerű határmenti sporttalálkozók számát.”1
Idehaza az ellenállás végül kimerült néhány bátor feliratban
Az olyan információk, mint hogy a beutazó osztrák sportolók magyar lányokkal ismerkedtek a Rába-parton, megmosolyogtatóak, de azért ennél súlyosabb volt a helyzet. A neudörfli (lajtaszentmiklósi) labdarúgócsapat 1963-ban Ausztriából „21 fővel érkezett Magyarországra a Szombathelyi Cipőgyár labdarúgó csapatával való barátságos mérkőzésre”. A BM Vas megyei Rendőr-főkapitányság III/II. alosztálya (kémelhárítás) feltételekkel engedélyezte az osztrákok utazását. „Az osztrák csoport operatív biztosítására egy ügynököt, két informátort és három társadalmi kapcsolatot igazítottunk el.” Az operatív kapcsolatok száma esetenként változhatott, az viszont nem, hogy részletesen beszámoltatták őket a vendégekről. A beszámolókból tudni lehet, hogy egy nap a lajtaszentmiklósi játékosok városnézésre indultak edzés után, és költőpénzükön „téliszalámit vásároltak. A vásárlás után a cipőgyári étkezdében vacsoráztak és szálláshelyükre a Savaria Nagyszállóba mentek lefeküdni.” A Szombathelyi Cipőgyár–Neudörfl csapatok találkozója 1:1-re végződött, majd aznap megtekintették a Haladás–Várpalota meccset, másnap pedig a Balatonra látogattak. A Keszthely–Révfülöp vonalon mozogtak, és személyenként egy-két liter bort vásároltak. Velük tartott egy eisenstadti (kismartoni) csendőrtiszt is, akivel elbeszélgetett a belügy egyik társadalmi kapcsolata. Neki panaszolta el a csendőrtiszt, hogy Betz Imre, a sporthivatal nemzetközi labdarúgóosztályának vezetője „igen nehéz ember, mert az osztrákok részéről 25 csapat jelentkezett határmenti mérkőzésre, azonban Betz csak 15-öt engedélyezett”. De ez lett volna a legkevesebb, mert a kép ennél jóval árnyaltabb volt. Sok esetben problémát okozott egyesek nemtörődömsége, pedig a vendégek ellátására nagy hangsúlyt akartak fordítani. Előfordult az a kellemetlenség, hogy az Autóközlekedési Vállalat (az AKÖV, az akkori Volánbusz) járművei műszaki állapotával nem megfelelően törődött, és történetesen az az autóbusz, „amit a külföldi csoportok fogadásánál vesznek igénybe”, egész egyszerűen lerobbant. „Jelen esetben is előfordult, hogy az igényelt autóbuszt még az osztrákok nélkül úgy kellett betolni Sopronba, mivel tönkrement az önindítója. Amikor pedig Balatonra vitték az osztrákokat, defektet kaptak a rossz gumi miatt.”2
A határ menti találkozók során begyűjtött információk többsége nem feltétlenül a politikáról szólt, hanem az anyagi ügyletekről. Megérkezett Siget in der Wartról (Őrszigetről) a küldöttség, akik alig szálltak le az autóbuszról, rögtön a Turista Szálló előtt „már várták a magyar játékosok, akik kisebb-nagyobb üzleteket kötöttek az osztrákokkal”. Mivel a vendégek visszavágóra érkeztek, a történetnek előzménye volt. „Az üzletelés olyan értelemben jött létre, hogy a magyar játékosok már ausztriai tartózkodásuk során megkérték az osztrák játékosokat, hogy számukra különböző árucikkeket hozzanak be, amelyet majd Szombathelyen átvesznek tőlük.” A fizetség nem anyagi természetű volt, hanem inkább a magyaros termékek cserekereskedelmére épült. „A magyar játékosok az osztrák árukért cserébe szalámit, pálinkát és más szeszesitalokat szereztek be.”3 Máskor Szombathelyen tartózkodott a burgenlandi válogatott, és az ellenőrzés során napvilágra került, hogy az osztrák csapattal beutazó buszsofőr, a magyar „edzőnek adott el á. 7-8 száz forintjával egy-egy zsebrádiót és kb. 100 pár nylon harisnyát a szálló presszó ruhatárjában. Ezen kívül két csomagot adott fel Mosonmagyaróvárra imakönyveket, hogy kinek, ezt megállapítani nem tudtuk.” A csapat mellé beépített „Takács” fedőnevű ügynök borzasztóan ügyetlennek találta az üzletelőket, és mivel nézni sem bírta az ügyetlenkedésüket, ő maga lépett közbe, „hogy menjenek el onnan, hogy ne is lássák, mert a fenti sofőr is olyan rosszul csinálja az eladást”, mint ahogy a magyarok szokták. A buszsofőr hálás volt a figyelmességért, bizalmába fogadta az ügynököt, és előadta neki az elképzeléseit. „Ezután került szóba, hogy lehetne értékesebb dolgokat is Magyarországra hozni pld. órát vagy aranyat, nem nagy mennyiségben, amit itt jó pénzért tudnának értékesíteni, hogy még többet nyerjenek az üzleten, a forintért pedig dollárt lehetne vásárolni, mert az Magyarországon olcsóbb, mint Ausztriában.” A sofőr a lehető legrosszabb ajtón kopogtatott, amikor a „Takács” fedőnevű ügynököt fogadta a bizalmába. Félrevonta és megkérte, hogy ne árulja el senkinek, amit kérni fog tőle, mert csupán ketten tudhatnak a dologról. Megkérte „Takácsot”, hogy a következő találkozóig nézzen körül, miből mennyit hozzon be legközelebb az országba. Arról azonban nem tartalmaznak további információkat az iratok, hogy az üzletből később lett-e valami.
A futball örve alatt egyebek mellett harisnyák is érkeztek a magyar hiánypiacra
Annyit azért tudni lehet, hogy ez a szombathelyi határ menti találkozó nem alakult felhőtlenül. Rendszerint provokatív kérdéseket tettek fel az osztrákok a magyar csapat tagjainak, olyanokat, mint: „Miért nem ment ki Ausztriába az ellenforradalom ideje alatt? Miben mutatkozik meg a terror Magyarországon? Milyenek a nyugdíjak. és miért nehéz vízumot kapni az osztrák állampolgároknak, ha Magyarországra akarnak jönni?”4 És ha még ez nem lett volna elég, kifogásolták azt a hangnemet, ahogy a határőrök beszéltek a küldöttséggel, és terrornak titulálták azt is, ahogy velük bántak. Később azonban igen kellemes meglepetésben volt része a magyaroknak. Csepreg község is bekerült a határ menti találkozók szórásába, és Unterwart (Alsóőr) csapatával mérkőzhetett meg. Itt az „unterwarti polgármester elmondotta, hogy most volt alkalma meggyőződni arról, hogy Magyarországon vallásszabadság van és senki nem gátol senkit abban, hogy templomba járjon”. Ez azonban még nem minden, mert „a látottak alapján csodálkozását fejezte ki amiatt, hogy az emberek milyen jól öltözöttek. Nem tudta viszont megérteni, hogyan lehetett Magyarországon ellenforradalom, ha itt ilyen jól élnek az emberek.” Az 1960-as évek közepén Ausztriában magas volt a munkanélküliség és az infláció, és kétségtelen, hogy Magyarországon ezektől a jelenségektől ekkor nem kellett tartani. Azért üröm is került az örömbe, amikor az osztrák küldöttségből néhányan ebédelni mentek. Betértek „a csepregi földművesszövetkezet vendéglőjébe”, ahol kellemesen megebédeltek, iszogattak, ám a német szót hallva, „az egyik osztrák vezetőt egy cigány személy arcul ütötte […], aki az ütést viszonozta. További tettlegességre nem került sor, mert azt a jelenlévők megakadályozták.” Kitört a paláver, hangos szóval egymást ócsárolták a felek, mire az elkövető magyarázatot adott a tettére: „büdös németek, ti irtottátok ki a famíliámat”.5
A Népstadion tömött lelátói ideális terepnek tűntek egy forradalom kirobbantására
A vidéki fiatalok életében a legfontosabb esemény mindig az éppen aktuális futballmérkőzés volt. Napi rutinnak számított egy-egy meccs, amikor összeverődött a játékra éhes fiatalság, hogy rúgja a labdát. Pilisvörösváron történt egy helyi rangadót követően, hogy összeültek beszélgetni a játékosok, tízen-tizenöten, és politizáltak. „Azért nincs megfelelő jólét itt Magyarországon, mert nagyon sok orosz itt van.” Ezzel a mondattal adta meg az alaphangot a társaság legharsányabb tagja. Szerinte a szovjet hadsereg katonái „megesznek mindent és kiviszik az árukat az országból”. A beszélgetésből kiderült, hogy utálták Kádár Jánost, mert úgy vélték, „mint a kormány elnöke mindent úgy csinál, ahogy neki azt az oroszok parancsolják”. Zárásképpen a hangoskodó kijelentette: „Ha nem lesz tavasszal forradalom, nem érdemes várni, hagyjunk itt mindent”.6 Nem a levegőbe beszéltek, mert elhatározták, hogy a forradalom kirobbantásáról ők maguk fognak gondoskodni: terveket szőttek arra vonatkozóan, hogy felébresszék a néptömegeket. „1963 és 1964 évben megrongálták Pilisvörösváron és Solymáron a szovjet hősi emlékműveket.” A nyolc tizenéves fiatal arra készült, hogy államellenes ifjúsági csoportot szervezzen. „Pilisvörösvár, Hősök terén lévő szovjet emlékmű tetejéről az 5 ágú csillagot letörték és helyére izgató tartalmú feliratot helyeztek.” A rongálást követő napokban helyreállították, de napokkal később a csoport tagjai újra megrongálták. Az „új 5 ágú csillagot ismét letörték”. Hónapokkal később a „solymári temetőben lévő szovjet hősi emlékműről az 5 ágú csillagot szintén letörték és az emlékműre fehér festékkel izgató tartalmú jelszavakat festettek”.7 Az izgató tartalmú felirat célratörő volt: „Küzdj a rendszer ellen! Függetlenséget!”8 Akciójuk hátterében a provokáció állt, mert arra gondoltak, „jó volna egy balhét csinálni, mely felrázná az alvó tömegeket”. Az akciót olyan alapossággal tervezték meg, hogy egy kémfilm rendezője is megirigyelné: a csoport tagjai az utca különböző pontjain álltak őrt, közben meg „egy nótát fütyültünk állandóan, s ha jött valaki a megbeszélt jelet fütyültük”. Csupán három-négy ütés kellett ahhoz, hogy leverjék az emlékműről a vörös csillagot, amit kerékpárral hazavittek, majd az éj leple alatt levittek a közelben lévő tóhoz – közkedveltebb nevén: a Slötyihez –, és beledobták. „Mindezt közvetlenül két társam jelenlétében csináltam”9 – ismerte el az elkövető. A jól sikerült akciókon felbuzdulva feladatul szabták meg a csoport létszámának a növelését, valamint újabb akciók kidolgozását. „A csoport céljául államellenes és különböző terrorcselekmények végrehajtását tűzték ki, amelyekről több ízben közösen beszélgettek.”10 Terveket eszeltek ki a tevékenységük bővítése érdekében. Megszületett a „kútterv”, amelynek célja a piliscsabai szovjet katonai laktanya vizének megmérgezése volt, de a terv kútba esett.
Viszont a pilisvörösvári fiatalok „stadionterve” az előkészítési szakaszba lépett. Mivel gyülekezni sehol sem lehetett az országban, olyan helyet kellett találni, ahol előreláthatólag több tízezres tömeg tartózkodik majd egy helyen, és ilyen hely csak egy volt az országban: a Népstadion. „Komolyabb dolgot csak olyan helyen lehet csinálni, ahol sok ember van. Azt javasolta, hogy egy olyan labdarúgó meccsen a Népstadionban, amikor nagyon sok ember van kinn. Egy FTC meccsre gondolt.”11 Az akció lényege abban állt, hogy kormányellenes hangulatot szítsanak, és ezzel megmozgassák az embereket. Mindezt a következőképpen képzelték el. „Először elfoglalni a stúdiót, a stadion helyi stúdióját, s beleolvasni egy olyan szöveget (egy parázsjelenet kialakulásánál), melyre a nép fellázad és tüntetésre indul.”12 A forradalomra hívó beszédet valójában „magnóra vettük volna és a tekercset” játszották volna be. „Az izzó hangulat és a lázító beszéd hatására zendülés tört volna ki. Terepszemlét is tartottunk, megszemléltük a helyet a Stadionban.”13 Kimentek az FTC–Győri Vasas ETO bajnokira, ahol alaposan felmérték a terepet. Hazatérve „egy kockás papíron levő Népstadiont ábrázoló rajz segítségével”14 dolgoztak tovább a terven, amely aztán meghiúsult, amikor az ötletgazda a további terrorcselekmények helyett inkább disszidált. A csoport feloszlott, ezért a „hordóterv” fedőnévvel ellátott akciójukra sem kerülhetett sor. Ennek célja igen célratörő volt: „Kádár Jánost ki kellene nyírni”. Olvasták a „szakirodalomban”, hogy „az indiánok mérgezett nyilat használtak például emberölésre”15, így a távolból biztonságos módon végre tudták volna hajtani az akciót. De a terv terv maradt, hiszen „ebben az esetben nem csináltunk semmit”16, mert a társaság nem helyeselte az ötletet. Egy ismerősük feljelentése alapján államellenes összeesküvés alapos gyanújával indítottak ellenük eljárást, a disszidált ötletgazda ellen pedig hazatérés megtagadása és más bűntett miatt távollétében folytatták le a vizsgálatot. A csoport tagjait több hónap szabadságvesztésre ítélték, amit a vizsgálat alatt letöltöttek.
Hivatkozások:
1 Képes Sport, 1960. április 20.
2 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 46. Jelentés, 1963. április 22.
3 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 155. Jelentés, 1965. szeptember 4.
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 66. Jelentés, 1963. augusztus 31.
5 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 142. Jelentés, 1965. szeptember 9.
6 ÁBTL 3.1.9. V-154528 38-40. Jegyzőkönyv, 1965. december 9.
7 ÁBTL 3.1.9. V-154528 22. Határozat, 1966. január 8.
8 ÁBTL 3.1.9. V-154528 170/2 Fénykép melléklet
9 ÁBTL 3.1.9. V-154528 34. Nyilatkozat, 1965. december 9.
10 ÁBTL 3.1.9. V-154528 22. Határozat, 1966. január 8.
11 ÁBTL 3.1.9. V-154528 38-40. Jegyzőkönyv, 1965. december 9.
12 ÁBTL 3.1.9. V-154528 34. Nyilatkozat, 1965. december 9.
13 ÁBTL 3.1.9. V-154528 42. Jegyzőkönyv, 1965. december 15.
14 ÁBTL 3.1.9. V-154528 74.
15 ÁBTL 3.1.9. V-154528 38-40. Jegyzőkönyv, 1965. december 9.
16 ÁBTL 3.1.9. V-154528 42. Jegyzőkönyv, 1965. december 15.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. novemberi számában.)
