Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, csaknem ötezer lakosú városban, Rakamazon sok más településhez hasonlóan örök, kibékíthetetlen ellentét feszült az „alvég” és a „felvég” között. A település mindkét „végének” megvolt a maga jól bevált grundja, ahol futballozhattak a gyerekek, keveredés nem igazán volt elképzelhető, csak az egymás közötti nagy összecsapások idején verődtek össze egy pályára a rakamazi futballhősök.
A rakamazi kék házból Mexikóig vezetett az út
Arról nincsenek feljegyzések, hogy ki nyerte meg ezeket a csatákat, a futballtörténelem ítélőszéke előtt azonban a felvégi grund állta ki az idők próbáját, hiszen vb-résztvevő, ötszörös bajnok játékost is adott a magyar futballnak – itt nevelkedett ugyanis a 24-szeres válogatott Dajka László is.
Dajka László
A vasúti felüljáró alatti területen – ahonnan harminc méterre volt Dajkáék háza – volt fű, homok, föld, kő, minden, ami egy valamirevaló vidéki grund sajátja. „Abban az időben, a hatvanas évek végén a közeli utcákban két-három év korkülönbséggel több mint tíz olyan fiú lakott, aki rendszeresen focizott, és természetesen nem ugyanannak a csapatnak szurkolt: négy fradista, három honvédos, három vasasos, négy dózsás. „Én akkor vasasos voltam – mondja az FFT-nek a később a Honvéddal aranyérmeket nyerő Dajka László. – Nem volt olyan hét, hogy legalább három-négy örökrangadót vagy négyes tornát ne rendeztünk volna három a három vagy négy a négy ellen. Természetesen felvettünk neveket is, valaki mindig volt Farkas, Albert, Tichy, Fazekas. Nagyon szerettem Fazekas Laci játékát, de Vasas-kötődésem miatt a góljaimat mindig Farkas Jancsi rúgta.”
A rakamazi felüljáró
Amikor Dajka nagymamája két tehén áráért vett egy Kékes tv-t, az ifjú Dajka azon nézte a nagy sztárok cseleit, és a tizenöt perces szünetben már rohant is ki az aluljáró alá, ahol azonnal gyakorolni kezdte a mozdulatsort, majd a meccs után a grundon a srácok ellen már be is vetette új tudományát. (Egyébként is nagy híve volt az önképzésnek, ha nem volt kivel focizni, a háztetőre dobálta fel a labdát, így gyakorolva a labdaátvétel utáni félfordulatos kapáslövéseket a nyári konyha ajtaja és a tyúkok legnagyobb örömére…)
Akinek igazi bőrlabdája is volt, természetesen óriási királynak számított ezen a grundon is. „Általában gumilabdával játszottunk, de egy-egy gumilabda nagyjából két napig bírta, aztán kipukkant. Nagy becsben volt tartva az, aki bőrlabdával büszkélkedhetett, és noha nem tudott focizni, elhitettük vele, hogy ő az egyik legjobb, mert szükségünk volt a labdájára” – magyarázza nevetve Dajka, akinek a legjobb barátja, Goneth Béla is megállta később a helyét a futballpályán, stabil NB III-as játékos lett belőle.
A magyar válogatott mai sztárja, Rudolf Gergely is rakamazi gyerek volt, ő azonban már nem grundokon tanult meg futballozni. A vasúti felüljáró hiába van ma is meg, a környékén sehol egy gyerek, sehol egy labda. A bőrfoci helyett ezen a grundon is már csak a fű és a kő az úr.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Takács József
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. júniusi számában.)
