Interjú Nick Moore
A Mansfieldban kezdted a pályafutásod, de csak egyetlen meccsen léptél pályára, mielőtt a feljutás előtt álló Manchester City játékosa lettél…
A tartalékcsapattal mértük össze magunkat a Cityvel, és valószínűleg jól ment, mert elküldték Alex Stepneyt, hogy nézzen meg, és tegyen ajánlatot értem. Váratlanul ért a megkeresés, mert még csak egy mérkőzés volt mögöttem. Akkoriban harminchét és fél fontot kerestem egy héten. Felfoghatatlan érzés volt, de ijesztő is. Egyszer csak olyan figurákkal találtam magam egy öltözőben, akiket addig a tévében néztem. Az első idényemben a City kiesett a harmadosztályba. Addigra már elfogyasztottak néhány menedzsert is
Milyen volt testközelből az az őrült öngól a QPR ellen, amelyet Jamie Pollock hozott össze, és amelynek következtében a City kiesett az 1997–98-as idényben?
Rémes. Nagyon jól összefoglalta, hol tartott a csapat akkoriban. Olyan volt, akár egy szappanopera. Jamie-t választották meg a City legjobbjának abban az idényben! Megmagyarázhatatlan, nagyon sokat kapott érte később.
Végül azonban a harmadosztály hozta el neked a nagy áttörést.
Az első idényben olyan keményen dolgoztam, amennyire csak tudtam, és a tartalékcsapatban játszottam meccseket. Az idény végén azonban Joe Royle lett a vezetőedző. Visszatértem a nyári szünetről, és gondoltam, Tomm Wright kap majd lehetőséget, de Royle meglátott bennem valamit, és adott egy esélyt. Tiszta lappal indult, és igyekezett fiatalokat is betenni a keretbe.
Mit tudnál elmondani Georgi Kinkladzéról?
Kedves, csendes srác. Az edzéseken hihetetlen volt. Ő az egyetlen azok közül, akiket ismertem, aki teljes erőbedobással futott, majd egy lábbal hirtelen megállt. Zömök lába volt, és csodálatosan kezelte a labdát. Az egy az egy elleni helyzetekben elfektetett, és átlépett rajtad. Nem volt szerencséje, mert fantasztikus futballista volt gyenge csapatokban.
Hogyan emlékszel vissza arra, hogy kifogtál egy tizenegyest az 1998–99-es rájátszás döntőben?
Megkérdeztem a partjelzőt, hogy ha megfogom, megvan-e a győzelem. Bólintott. Guy Butters lépett oda a Gillingham részéről, és szép lövést eresztett meg, de két kézzel nyúltam utána. Valaki nemrégiben azt írta le, hogy ez volt a klub történetének legfontosabb védése. Nem így gondoltam rá, mindössze húszéves voltam, nem is értettem igazán.
Igazi „mi lett volna, ha…” pillanat…
Mostanság erről kérdeznek a legtöbbet, köszönhetően a City utóbbi időkben elért sikereinek. Azt mondják: „Ha akkor nem nyerünk, ki tudja, ma hol lennénk”. Nem tudom, de akkor az volt a legfontosabb, hogy feljebb lépjünk. Végtelenül büszke vagyok rá, hogy része voltam valaminek, amiről a szurkolók még ma is beszélnek. Csak azután érted meg, mit értél el, miután visszavonulsz.
A vad ünnepléseid is emlékezetesek.
Odaintettem magamhoz a többieket, de annyi adrenalin szabadult fel bennem, hogy elszaladtam és átugrottam a hirdetőtáblán. Csak a nagy Andy Morrison tudott megállítani. Cseppet sem vágytam rá, hogy húszan ugorjanak rám! Nem kaptam levegőt, amikor nagy nehezen lemásztak rólam.
Lógtál néha az Oasisszel?
Néhányszor találkoztunk a Gallagher testvérekkel. Noel nagyon kemény City-drukker volt. Liam egyszer kiment a pályára a Mine Roadon, egyenesen odasétált a Portsmouth drukkereihez, és mutogatott nekik. Meg akarták ölni. Ezután elindult a Kippax felé, és rágyújtott.
Melyek a kiemelkedő emlékeid az 1999– 2000-es idényből, amikor a csapat feljutott az élvonalba?
Személyesen jól sikerült minden, én lettem a City első számú kapusa. Megszereztük Mark Kennedyt, Shaun Goaternek remekül ment a játék, és mindnyájan jól teljesítettünk. Nem lehet eleget dicsérni Joe Royle-t. Kiválóan kijöttünk egymással.
Emlékszel a Blackburn elleni mérkőzésre az idény utolsó napján?
Nevetséges meccs volt. Négy kapufát lőttek, míg mi háromszor találtuk el a kaput, és mindhárom gól lett. Egy öngólt is szereztek, így lett négy egy a végeredmény. Az utolsó húsz perc volt pályafutásom legszórakoztatóbb időszaka a pályán. A szurkolóink mindent beleadtak az Ewood Parkban. Utána is vad ünneplés vette kezdetét, ötezer szurkoló állt a hotelünk terasza alatt. Két egymást követő évben kétszer jutottunk fel, gondoltam is magamban, könnyű ez a labdarúgás.
A következő idényben már Paulo Wanchope és George Weah játszott elöl…
Gondoltam is magamban, hogy hűha! Weah akkor már túl volt a fénykorán, de még így is megvillant néha. Megasztár volt, míg Wanchope inkább talány. Nem tudtuk, mit várjunk tőle az adott héten. Ez talán a sérülésének is köszönhető volt. De azért nagyon jó volt nézni a játékát.
Milyen volt a munka Kevin Keegannel?
Volt néhány nagyon jó igazolása, de a 2001– 02-es idényben csupán huszonötször léptem pályára, mert megsérültem. Három éven át szinte nem is játszottam. Ezek sötét idők voltak személyesen nekem, de izgalmas éveket jelentettek a klub életében. Ekkor lett a csapat tagja több topjátékos, köztük Eyal Berkovic, Nicolas Anelka, Robbie Fowler és Steve McManaman.
Majd megérkezett Peter Schmeichel…
Rossz érzés volt, tudtam, hogy nem kapok több lehetőséget, de nagy név volt, akitől tanulhattam. Ekkor már harminckilenc éves volt, úgyhogy nem sokat edzett, de szombatonként remekül teljesített. Ikonikus figura, aki megváltoztatta a kapusok hozzáállását Angliában. Miután eltűnt, mindenki szörnyeteget akart a kapujába. Koloszszus volt, gondolkodása rám is nagy hatást tett.
A City ezután egészen kiváló kapusokat szerepeltetett: ott volt David Seaman, David James, Kasper Schmeichel és Joe Hart…
Seaman tökéletes ellentéte volt Schmeichelnek, igazi nyugodt figura. James két és fél éven át tündökölt. Kasper pont olyan volt, mint az apja az elején: mindent kiütött. Mindenkinél keményebben dolgozott. Joe Hart kőkeményen edzett, és remek ember volt.
És Joey Bartonról mit tudsz elmondani?
Velem nagyon kedves volt. Átjött hozzám, és sznúkereztünk. Ő is nagyon keményen edzett. Ő volt az egyetlen, aki a szögleteket is gyakorolta. Szinte mindennap hatalmas zsák labdával jelent meg. Állandóan ellentmondásokba keveredett. Ott voltam, amikor a cigarettás ügye kipattant, és akkor is, amikor összeverekedett Ousmane Dabóval. Egészen biztos vagyok benne, hogy megbánta ezeket az eseteket. Pedig főként ezekről fognak rá emlékezni.
Ki volt a legjobb csatár, aki ellen játszottál?
Pályára léptem Alan Shearer, Thierry Henry és C. Ronaldo ellen is, mégis Kevin Phillips talált be állandóan a hálómba. Mindig jókor volt jó helyen. Megkönnyebbültem, amikor a hátát láthattam végre.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. októberi lapszámában.)
„
