Soproni Liga – a szezon mérlege, 4. rész: a hátsó fertály

Az őszi hetedik helyét a bajnokság végére a 11.-re váltotta a Lombard Pápa. A pápai drukkerek erre nyilván azt mondják, nem volt jó csere. Vagy legalább fordítva történt volna. A sárga-feketék azonban a várakozást felülmúló őszi szereplésüket követően alaposan visszaestek a szezon második felére, és végül abban a pozícióban végeztek, amelyre a szurkolók többsége az idénykezdést megelőzően inkább tippelt volna. A Lombard a tavasz folyamán mindössze három győzelmet aratott (ebből az egyiket, az Újpest mumusaként nem is meglepő módon a lilákkal szemben), ezek közül a legfontosabb, a bennmaradást biztosító, 28. fordulóbeli, Paks elleni siker volt. (A harmadikat az utolsó játéknapon, a téttel már egyik csapat számára sem bíró Kaposvár elleni hazai meccsen szerezték meg.) Eközben kikaptak például mindkét kieső otthonában, és a Honvédtól a Perutz stadionban elszenvedett sima vereségre sem lehetnek büszkék. Igaz viszont, hogy több bravúros – elsősorban Szűcs Lajosnak, az örökifjú kapusnak köszönhető – idegenbeli döntetlent is fel tudtak vonultatni eredménysorukban (MTK, ETO). Ahogy szakvezetőjük, Véber György fogalmazott az egyik találkozójukat követően: „az egész tavaszi idény során fent ültünk a hullámvasúton.” A „darazsak” szakmai irányítójának a játékról alkotott filozófiája mindenképpen dicséretes, hiszen mint ismert, a nyíltsisakos támadójáték híve. Az elképzelés a semleges szurkolók szemszögéből nézve is üdvözítő, de megfelelő szintű védekezés hiányában nem garantált ennek a játékstílusnak az eredményessége. Márpedig a tavasz folyamán – Véber György szerint is – rengeteg egyéni hibából született, elkerülhető gólt kapott az amúgy is sérülések, és eltiltások által tizedelt hátsó alakzat, és annyira nem erőteljes a támadószekció, hogy ezeket ellensúlyozva, legalább eggyel több gólt szerezve a győzelem felé billentse az eredményt. A Lombard nagy szerencséje, hogy kapujában a még mindig az NB I egyik – ha nem a legjobb – kapusa posztol. A 36 éves kapus hiányában alighanem még inkább megcsapta volna a gárdát a kiesés lágynak éppen nem mondható szellője. Mindenesetre látva a Pápa egész éves szereplését, és figyelembe véve, hogy az előző idénnyel ellentétben ezúttal lesz módjuk arra, hogy kipihenjék az elmúlt szezon fáradalmait, tovább kitart majd a szufla, és jövőre még annyira sem kell aggódniuk a kiesés miatt, mint az idén.
A pápaiakhoz hasonlóan a Kaposvár sem lehet büszke a tavaszi teljesítményére. A télen – ahogy azt az elmúlt években a somogyiak megszokhatták – újabb kulcsember távozott a házi gólkirály Nemanja Nikolics személyében, igaz a zöld-fehérek bíztak benne, hogy a debreceni kitérő után visszatérő Oláh Lóránt régi kaposvári önmagát adva pótolja majd a szerb támadót. A Kaposvölgyétől igazolt Godslove személyében társat is kapott maga mellé a „megtért bárány”, de hiába, mert a duó igencsak szűkre nyitotta a tavasszal a gólzsák száját. Utóbbi például gólképtelen maradt, de Oláh sem lehet elégedett három szerzett góljával (igaz, ebből kettő győztes találat volt, azaz hat pontot hozott a Rákóczi konyhájára). A kaposváriak támadójátékának hatásfokát jól jelzi, hogy a védekező középpályás Maróti Béla szintén három találatot jegyzett tavasszal. A somogyiak ráadásul az MTK április közepi győzelmével elvesztették egy éve féltve őrzött hazai veretlenségüket is. Biztató lehet a zöld-fehérek számára, hogy a bajnokság hajrájában több fiatal tehetség (Balázs Benjamin, Kulcsár Kornél, Bőle Lukács) is bizonyította, lehet keresnivalója az első osztályban. Kérdés, a Rákóczit 2003 óta irányító, az élvonalba vezető, és minden szezonban újjáépítő Prukner László Ferencvároshoz történő távozása milyen hatással lesz a somogyiakra.
A Vasas is gyengélkedett tavasszal, ez azonban cseppet sem volt meglepő. A téli események után borítékolható volt az angyalföldiek küszködése. Mint ismert, újabb, magát befektetőnek mondó „brancs” jelentkezett a Fáy utcában, megmentői szerepkörben tetszelegve. Első lépésként – aláírt szerződés hiányában (!) – elzavarták a csapattól a maximumot bőven kihozó – nem mellesleg ős-Vasasos, a klubért tűzbe menni is képes – Mészöly Gézát, és helyére az ismeretlenség homályából előtűnő Geovanni Dellacasát delegálták. (Hallott-e már valaki korábban az úriemberről?) A tavasz választ adott arra a kérdésre, helyes volt-e ez a döntés. A piros-kékek írd, és mond két győzelmet számláltak (számláltak?) 2010-ben, ebből az egyiket a tökutolsó DVTK ellen, 1–0-ra lemosva őket a pályáról. Az olasz mester azonban minden meccs után látszólag elégedetten értékelte csapata produkcióját, kiemelve, sok helyzetet alakítottak ki, és elkerülhető gólokat kaptak… A csapat kétségkívül legjobbja a veterán Végh Zoltán volt, nélküle alighanem leverték volna a rezgő lécet a piros-kékek. A télen a támadójáték erősítését szolgáló igazolások közül sem Hrepka, sem Majoros, sem – az egyébként néha valamit villantó – Benunesz nem hozott megváltást, és ami ennél lényegesebb, gólokat. Ha a következő szezonra sem sikerül megerősíteni a keretet, alighanem újfent a kiesés elkerülése lesz a célja a Vasasnak.
A végül csont nélkül kipottyanó DVTK mellett a Paks nyújtotta talán a leggyengébb teljesítményt a tavasszal. Ismerve a tolnaiak játékoskeretét, ez mindenképpen a meglepetések közé sorolható. Érthetetlen a tavaszi gyengélkedés, amely edzőváltást is eredményezett. Igaz ezt a zöld-fehérek úgy kommunikálták a közvélemény felé, hogy Gellei Imre a csapat érdekében háttérbe vonul, mondván, túl sokat bírálta a bírói kart, és ez hátrányosan érintheti a csapatot a folytatásban. Nos, Kis Károly hatalomátvételével sem javult fel a tolnaiak produkciója, első győzelmükre a 27. fordulóig kellett várniuk.(A Vasashoz hasonlóan ők is a Diósgyőrt verték 1–0-ra, és ők is csak két alkalommal szereztek három pontot a tavasszal.) A Paks vezetőinek legfontosabb nyári feladata megtalálni a tavaszi csúfos szereplés okait, és orvosolni azokat, mert az bizton kijelenthető, ebben a csapatban sokkal több van az általuk mutatottnál.
És itt érkeztünk el a két kiesőhöz, a Nyíregyházához, valamint a Diósgyőrhöz. Két keleti fellegvár futballistái satírozták ki magukat időlegesen (?) Magyarország futballtérképéről – maguknak, és klubvezetőik játékospolitikájának köszönhetően. A Szparinál Szentes Lázár nagy reményekkel vette át a marsallbotot az elmúlt nyáron, de a végeredményt elnézve, azzal nem a csapatot vezényelte, hanem inkább az újságírók elleni állandó harcában használta segédeszközként. Röviden összefoglalva a szabolcsiaknál történteket: ámokfutás. Nyáron is, télen is csapatot cseréltek, harmadrangú légiósokkal felhígítva az amúgy sem világverő állományt, a végeredményt tekintve hasztalan. Az igazság kedvéért azt azért tegyük hozzá, a piros-kékek tavaszi szereplése elfogadható volt, de az őszi produktum után ez már nem volt elegendő a bentmaradáshoz.
Ha a Szparit megdorgáltuk harmatos szereplésük apropóján, mit mondjunk a borsodiakról? Az idén százéves centenáriumát ünneplő (?) egyesület kieséssel tette emlékezetessé a jubileumot. A télen megváltóként szerződtetett Tornyi Barnabás ismét csak „hangember” volt, és tevékenységével azok táborát gyarapította, akik kóklerségét, és a szemétdombból is aranyat kivenni akaró, és tudó képességét hangsúlyozzák. Nem alaptalan a kijelentés, elhibázott, és meggondolatlan lépés volt Aczél Zoltán kiebrudalása. És teljesen hiábavaló volt a számtalan téli igazolás is, hiszen az újonnan érkezők – zsoldosként – nem tekintették szívügyüknek a miskolciak megmentését. Így pedig nem is lehetett más a vége, mint a kiesés. Bízzunk benne, hogy az NB II-es tisztítótűz jó hatással lesz a diósgyőri focira, és mihamarabb ismét az élvonalban köszönthetjük az egyik legfanatikusabb és legnépesebb táborral bíró piros-fehéreket.
Brógyai László