Sir Tom Finney

Még éppen játszhatott az angol futball aranykorában, többek között olyanokkal, mint Billy Wright és Stanley Matthews. Egy prestoni születésű ex-katona, aki kitűnt a többiek közül: nem más ő, mint Tom Finney. Még most, nyolcvanöt éves korában is a Preston North End elnöke, most pedig mesél nekünk Anglia viselt dolgairól… Ahogy önt az angol válogatottba hívták, az eltért a megszokottól.
A Királyi Páncélosok Alakulatában szolgáltam 1945-ben. Húsz éves voltam, és ültem a szállásunkon, amikor egy őr berohant, és közölte, hogy jelentkeznem kell az ügyeletes tisztnél. A tiszt átadta az angol futball-szövetségből (FA) érkező telegramot. Alig bírtam felfogni. Ott voltam én, egy olyan futballista, aki alig rendelkezett még tapasztalattal, és aki egy távoli országban, Ausztriában állomásozott, és egyszer csak közlik velem, hogy hazám válogatottjában fogok játszani. Hihetetlen volt. Az angol válogatott nem hivatalos mérkőzése Svájccal nem éppen volt egyenrangú felek küzdelme, azt is mondhatnánk, hogy kiábrándító volt.
Kikaptunk. A svájciak túl jók voltak. Úgy játszottunk, mint egy csapat idegen, de azok is voltunk. De aztán a dolgok jobbra fordultak. Hetvenhatszor szerepelt a válogatottban, megjárt három világbajnokságot, és szerzett harminc gólt.
Igen, én a futball aranykorában játszhattam. Jobb-, illetve balszélsőként, és középcsatárként is bevethető volt. Melyik volt a kedvenc posztja?
Legtöbbször a jobb szélen játszottam, de ha újra eljönne az én időm, akkor már csatár lennék. Ön kimondottan nagy patrióta hírében áll…
1946. szeptember 28. volt a legbüszkébb napom futballista-karrierem során. Első, nem a háború idején lejátszott válogatott mérkőzésemen léphettem pályára Észak-Írország ellen, Belfastban. Kérdezze meg bármelyik futballistát, aki akár egyszer is játszhatott szülőhazája színeiben, azt fogja mondani, hogy ehhez semmilyen érzés nem hasonlítható. Anglia verhetetlennek tűnt hosszú időn keresztül.
Nem tartott tovább két és fél évnél, illetve számomra tizenöt válogatott mérkőzésnél, mire belekóstoltam a vereség ízébe, mindközül pont a skótok ellen. De előtte nagyon jól teljesítettünk. Miután gólt lőttem Skócia ellen a Wembleyben, Lord Montgomery tábornagy bejött az öltözőbe! Azt mondta: „Gratulálok, remek gól volt egy olyan embertől, akivel együtt harcoltam.” 1953-ban részese volt Anglia első útjának Oroszországba. Milyen volt?
Több mint százkét ezren sereglettek össze a Lenin stadionban. A hangulat félelmetes volt. 1-1 lett a vége, de ha nem Lev Yashin védi az ellenfél kapuját, ha hajszállal is, de nyerhettünk volna. Az volt az egyik legjobb teljesítményem az angol válogatott mezében. A szovjeteket kifütyülték. A csapat ellátogatott a balettbe is, amit nagyon élveztünk. Volt néhány siránkozó hang, amikor kitaláltuk, hogy oda megyünk, de aztán nagy élmény volt. Matthews, Billy Wright és Nat Lofthouse társaságában Anglia jelentős erőt képviselt. Mennyire volt jó az a válogatott?
Abban az időben átléptünk a csapatokon. Emlékszem, amikor megvertük Portugáliát 10-0-ra Lisszabonban, pedig jó csapatnak számítottak. Legyőztük a nagyhírű olaszokat is 4-0 arányban, teljesen lemostuk őket a pályáról. Úgy vélem, Anglia egy kicsit előrébb járt a többi csapatnál, ami az edzők felkészültségét illeti. Ezek tudatában azonban fura, hogy az ötvenes években nem ment jól a csapatnak a VB-ken. Miért volt ez?
Hogy miért nem boldogultunk, az még sokáig mitikus kérdés marad. Mi voltunk a tornák favoritjai, de soha nem váltak valósággá ezek az előrejelzések. 1958-ban nehéz dolgunk volt a müncheni tragédia miatt. Számos játékosunk odaveszett a szerencsétlenségben, ami nagy hatással volt a csapat hangulatára. De azért vannak nagyszerű emlékei…
Miután körbeutazva a földet tizenkét évig képviselhettem hazámat, csak a nagyra értékelő köszönetemet tudom küldeni azoknak, akik ezt lehetővé tették számomra. Akár fizetni is hajlandó lettem volna a szövetségnek, hogy játszhassak.
Forrás: FourFourTwo.com Fordította: Lakner Péter