Az FFT riportere Marcaliban járt
Marcali ugyanis a megye I-ben játszik. Az itt szereplő csapatok pedig (a korosztályos nyitó meccset leszámítva) egy osztállyal lejjebb. De nem feltétlenül sokáig. Az északi és déli csoportra osztott megye II két bajnoka (Balatoni Vasas és Juta) csapott össze az abszolút-összevont interkontinentálissomogymegyekettő bajnoki címéért, a másik meccsen pedig a két ezüstérmes (Böhönye és Somogyjád) játszott – a feljutásért. A pályára kilátogató marcaliak tehát megnézhették, milyen ellenfeleket kapnak alulról a következő szezonban. Ahogy a (természetesen) kék-pirosban rohamozó Balatoni Vasas rákezdett, akár meg is remeghettek: a Siófok-Kilitin működő klub bikaborjai ízzé és porrá játszották a döbbent jutaiakat. Azt a csapatot, amely akkor döbbent meg legjobban, amikor a szezon utolsó fordulójában az élre ugrott: olyan négycsapatos torlódás volt ugyanis a tabella élén, amilyet régen látott Somogy megye! Hát nem az történik, ami ilyenkor szokott? De igen: a Juta egyetlen egyszer jut el a kapuig, gól, a sokkal energikusabb siófokiak pedig pislognak. A szünetben hallgatózunk a jutai eligazításon: az egyik játékos is bevallja, halvány fogalma sincs, miért ők vezetnek. Pedig igen, a vasasosok elfáradnak a második félidőre, a déliek pedig meg is nyerik a meccset 3-0-ra. Az öltözőfolyosón a fiatal siófoki játékosok el vannak kenődve, az idősebbek vigasztalják őket, és elhangzik egy igazán gyilkos mondat is: sebaj, fiúk, a nyaralás előtt még labdáztunk egyet. A valódi meccsek most is a lelátón zajlanak. Először is kedvesnénis jegypénztár, ami mellé bácsi is jár. Amikor az utóbbit megkérdezzük, nem fájlalja-e, hogy a pénztár mellől nem látja a meccset, azt mondja, ez megyei rendezvény (a hangsúlyt úgy kéretik érteni, ahogy egy monarchiás csendőr mondhatta, hogy vármegyei), „Böhönyétől Siófokig itt van mindenki, akit csak ki lehet találni”, úgyhogy sajnos nem mozdulhat. Egy kollégájára mutat, aki a gyep mellett posztol szürke rendezői mellényben: „Sanyinak jobb, ő a pályánál van”. És lehetetlen helyzetből berúgja a nap legnagyobb mondatát, ami következetlen és mégis tökéletesen természetes: „Mondjuk neki se könnyű…”. Abban az édesbús, fanyar-ironikus tónusban nyilvánvalóan több volt mint futball. Az a pillanat volt, amikor az ember nem tudja, viccesnek vagy szomorúnak kell érteni ezt, valahogy pont ezen a nagyon szűk határzónán egyensúlyozott a magyar kabaré is a száz évvel ezelőtti hőskorban. Az ilyen pillanatok pedig futballmeccseken százával termelődnek.
A büfé szimpatikusan üzemel, a blokkírást meg kell várni (el is hangzik egy türelmetlen vendégtől, hogy legszívesebben annak adna egy jó nagy blokkot, aki ezt a rendszert kitalálta), a vécé egy konténer a telek végén, az ajtaja seprűvel kitámasztva – röviden ennyi a kiszolgáló infrastruktúra. A sajtópáholyba egy csaknem ötméteres létrán kell fölmászni, ott van a kameraállvány, a meccsekről ugyanis élőképes (!) közvetítést ad a somogysportja.hu, a kommentátor a gyep szélén ül mikrofonnal a kézben, és a nyolcvanas évekbeli filmes alámondásokból ismert rezignáltsággal közvetíti a fejveszett támadásokat is. Fel is mászunk a létrán, és felkészülünk arra, hogy sajtóigazolványt kell felmutatni, a kamerás urat viszont nem izgatja a jelenlétünk: barátságosan arrébb húzza táskáját, hogy elférjünk.
A vécé felé menet szóba elegyedünk egy somogyvári bácsival, aki elmondja: kifejezetten a meccsekért buszozott 15-20 kilométert, és az, hogy ki játszik, nem is nagyon érdekli, bár kifejti, a jádiak vannak legközelebb Somogyvárhoz, és „jó lenne, ha feljutnának, mert elhoznák a környékre a megyei nagyágyúkat”. A partjelzőt se hagyjuk szó nélkül: amikor a túlsó térfélen van a labda, eleresztjük a kérdést, miért nincs külön gólbíró. A kérdést az akkor még friss ukrán-angol Eb-meccs kontextusában értettük, és a spori is azonnal kapcsol: „nem, fiúk, nincs itt Vad II”. Nos, mialatt a címmeccs zajlik, már látszik, hogy nemsokára jön a másik, aminek viszont igazi tétje is van. (A Juta, mivel kötelező ificsapatot indítani a megye I-ben, nem tudja vállalni az indulást.) Jönnek az új drukkerek – a végére 400-500 körüli nézőszám alakul ki, ami tekintve, hogy szinte senki se helybeli, elég szép szám. A jádiak dobbal jönnek, néz is hátra mindenki, ilyen eddig nem volt. A bejáratnál megkérdezzük: helló, ti vagytok a böhönyei ultrák? „Hülye vagy?” – majd rákezdenek egy válasznak is beillő kántálós Somóóóógyjáááádba. Egy néhány hónapos bébi is érkezik, akinek természetesen nem kell jegyet fizetnie: az apja azért biztosra megy: „engedjék be, imádja a focit”.
A böhönyeiek névre szóló pólóban edzenek a pálya szélén, közel a négy-öt Böhönyedrukkerhez. Az idős urak és a játékosok közti interakció friss és izgalmas. „Nehogy megint elaludjatok!” „Dehogynem!” Megtudjuk, hogy az inside joke a Berzence elleni találkozóra utal, itt ugyanis az első tíz percben már kettővel ment a Berzence, a fiúk fordítottak, aztán a végén „egy koszos bedobás beesett a kapuba”, így lett 3–3. A történet valóságtartalmát mi is teszteljük, és vagy tíz perccel később bekiabáljuk: „De ne úgy ám, mint a Berzencével!”. Nagyon néznek, kik lehetünk, de a mondatban megbúvó információ meggyőzi őket, hogy velük vagyunk, és készséggel meg is ígérik, hogy nem úgy lesz. A 11. percben megkapják az első gólt, az ellenük kivonuló négy darab jádi Balogh egyike, Rajmund rúgja. A böhönyeiek viszont tartják a nekünk tett ígéretet: a 14.-ben már egyenlítenek, majd büntetőkkel feljutnak a megyei első osztályba. A francia–spanyol negyeddöntőt teljes közönnyel tekintjük meg a keszthelyi Pavilonsoron, és tíz perccel később egész autónyi vadonatúj böhönyei divatdrukker száguld Pest felé. Minarik Ede
Az írás megjelent a FourFourTwo magazin 2012. évi szeptemberi számában!
