Rasszizmus a futballban

A csapatunk balról, jobbra: Billy Grant, zenei igazgató egy hanglemezkiadónál,Brentford Raj Dohia, IT tanácsadó, Liverpool Peter John-Baptist, minőségellenőr, Wealdstone Juliet Mayne, adminisztrátor, Crystal Palace Emlékeztek arra, amikor az először éltetek át rasszista megnyilvánulást futballmeccsen?
Billy: Huszonöt éve figyelem a Brentfordot, és 1988 óta az angol válogatottat. A skinhead korszak alatt kezdtem meccsekre járni, és a brentfordi meccseken rengeteg skinhead volt. Mindössze ketten jártunk meccsekre a feketék közül, és sok szidalmat kaptunk, még a saját szurkolóinktól is. Olyan gyalázkodást, mint pl. „Nincs fekete a nemzeti lobogóban, küldjétek haza ezeket a korcsokat.” Gyakran a saját szurkolóink vertek meg minket a lelátón. Találkozok mostanában ezekkel a srácokkal, és mindannyian bűnbánóak – a negyvenes éveikben járnak, és azt mondják: „Sajnálom Bill, nagyon hülyék voltunk.” Habár, ez nem menti fel őket, de felismerték a hibáikat. Azért én tisztán emlékszem, hogy tinédzserként ijesztő hely volt.
Peter: Huszonnégy éve szurkolok a Wealdstone-nak, és 1980-ban mentem először angol válogatott meccsre. Hallotta az ember a rasszista szidalmakat, de én iskolás voltam és többnyire fel sem fogtam őket. A 70-es években nőttem fel, és olyanokat hallottam a tévében, amit ma meg se értenének. Azt mondják, hogy egy olyan műsor, mint a Szeresd a szomszédodat azt figurázta ki, milyen butaság a rasszizmus, de amikor nyolcévesen egy olyan komédiasorozatot nézel, amiben valaki a közvetlen szomszédját „fekának”, vagy „küszöbmajomnak” nevezi, akkor ez majdnem normálissá válik. Megtanultunk ezzel élni.
July: Iskoláskorom óta szurkolok a Crystal Palace-nak, és 1997 óta figyelem az angol válogatottat. Soha nem ért direkt rasszista inzultus. Először Svédországban tapasztaltam ilyet. Egy angol szurkoló dühösen kritizálta Henrik Larssont. Nem sokkolt a dolog, de úgy éreztem meg kell fordulnom és mondani kell valamit – és ez nagyon felingerelte. Utólag ez nem tűnik ésszerű cselekedetnek, de nálam ez elvi kérdés.
Raj: Húsz éve szurkolok a Liverpoolnak, és három éve járok angol válogatott meccsekre. Emlékszem dolgokra a fiatalkoromból, mint például a banán-incidens John Barnesszal (John Barnes-t banánnal dobták meg az Everton szurkolók a Goodison Park melletti stadionban; a ford. megjegyzése), de ami megakadályozott abban, hogy meccsekre járjak, az a média tálalása volt – ha ázsiai vagy, akkor nem mehetsz a meccsekre, mert megvernek, meg szidalmaznak majd. Ez akadályozott engem évekig.
Billy: A 70-es évekkel összehasonlítva egyértelműen gyengült a rasszizmus a futballban. Az az időszak tulajdonképpen nagyon is ijesztő volt. Ha fekete voltál, akkor óvatosnak kellett lenned, ha elhaladtál egy pub előtt, nehogy kijöjjenek onnan az emberek és végigkergessenek az utcán. Mindössze 15 éves voltam, amikor az első idegenbeli meccsre mentem, és semmit sem tudtam az erőszakról – aztán ötven Reading szurkolóba botlottunk az utcasarkon, akik azt kérdezték, hogy kik vagyunk. A haverom csak annyit mondott, hogy „szedd a lábad”, és elkezdett futni az utcán, utána mind az ötven ember üvöltve, hogy „Kapd el a mocskos niggert!” Szerencsés voltam, hogy túléltem. Ma nincsenek ilyen problémák.
Ok, de tényleg gyengült a rasszizmus a brit futballban, vagy csak máshogy jelenik meg?

Billy: Egy Anglia-Wales meccsen egy ázsiai lánnyal voltam, aki sokszor megy az angol válogatott idegenbeli meccseire is. Észrevettünk két srácot, akikkel mindketten Japánban találkoztunk – ők nem láttak minket – és egyszer csak hirtelen elkezdtek énekelni: „inkább sárga lennék, mint török.” Nem a teljes közönség, csak az a kettő. A barátom odament hozzájuk, és azt mondta nekik, hogy „a dal, amit énekeltek sértő számomra.” Azt hiszem, manapság van egy bizonyos mértékű tudatlanság. A srác észre sem vette, hogy goromba volt – de sok ember ezt sértőnek találja.
A klubfociban melyik csapat szurkolói a legrosszabbak?
Juliet: Egy pár éve megdöbbentő volt, amikor elmentem megnézni a Leedst a Filbert Streeten és a szurkolóik azt énekelték, hogy „a ti városotok tele van sárgákkal.” A Leicester közönsége nagyon hasonlít a Crystal Palace szurkolóira, a többség fehér, de találsz ázsiai és fekete szurkolókat is, és ez megnyugtató. De riasztó volt hallani egy teljes vendégszektort, amint ilyeneket énekeltek.
Raj: Ironikus, hogy Leedsben nagyon sok ázsiai él. De a Leeds Unitednek nagy problémái vannak.
Billy: A Leeds az egyik legelső és legkiválóbb antirasszista kampányt vezette a 80-as évek elején. Aktív kezdeményezői voltak az antirasszista mozgalomnak a problémáik miatt.
Ez olyan élmény, ami elriaszt sok fekete és ázsiai fiatalt a focitól?
Billy: Igen. A barátaim azt fogják mondani: „Harminc font van a zsebemben. Miért fizessek egy olyan meccsért, ahol valaki azt kiabálja, hogy inkább sárga lennék, mint török?” Amíg a helyzet nem javul, addig nem várhatod el, hogy többen jöjjenek.
Peter: Az angol futballkultúra eléggé szűk látókörű. Be kell illeszkedni, hogy a részévé válhass. Az emberek úgy gondolják, hogy a foci arról szól, hogy már fél órával a meccs kezdése előtt a pubban ülsz. Helyes, vagy sem, de az emberek így képzelik el a focit, és sok időnek kell eltelnie, amíg ez felfogás eltűnik. Még ha el is veszed a problémákat, meg a rasszizmust, hosszú, hosszú ideig ez lesz a felfogás.

Billy: A 98-as francia világbajnokság idején szerveztem egy utazást busszal a Jamaica-Horvátország meccsre Lens-ba. Ötven ember volt a buszon, öregek és fiatalok, de csak hatan voltak már meccsen közülük korábban. Volt ott hangerősítő, grillsütő, rumpuncs… olyan élményt kínáltunk, ami nagyon tetszett nekik. Azt mondták, ha ezt tudják, hogy milyen, akkor tíz barátot hoztak volna. Azzal, hogy így tálaltuk, az emberek lelkesedtek a fociélményért. De Angliában az a mondás járja, hogy „Ez így van és kész, és ha ezt akarod, akkor be kell illeszkedned.”
Peter: A családom nem Jamaicából, hanem Dominikáról származik, de elmentem megnézni a Jamaica-Brazília meccset tavaly Leicesterben, és soha nem láttam annyi fekete embert futballpályán Angliában. 15-20 ezren lehettek, a legtöbben az én korosztályomból, vagy fiatalabbak; nem tudom, hogy nem érzik-e magukat angoloknak, vagy nem éreznék jól magukat egy angol válogatott meccsen. Két bátyám van, én angolnak érzem magam, ők viszont nem, pedig egy házban nőttünk fel.
A 2004-es Európa Bajnokság előtt hosszú viták zajlottak a sok angol zászlóról az autókon és a pubokban, arra utalva, hogy ez kapcsolatban van a rasszizmus megerősödésével és az Európa-ellenes hangulattal. Egyetértetek ezzel?
Billy: Az angol szurkolók régebben magukkal vitték a brit zászlót a meccsekre, és amikor a Szent György Keresztet láttad, ez az esetek 98 százalékában a szélsőjobboldali mozgalommal függött össze. Ijesztő. Bármikor, amikor megláttam a zászlót, a hideg kirázott a félelemtől, mert tudtam, hogy ez mivel jár együtt. Ahogy eljöttek a 90-es évek, a dolgok lenyugodtak. A 96-os Európa-bajnokságon kezdtem meccsekre járni, és láttam a gyerekek arcát: fekete gyerekek, fehér gyerekek, ázsiai gyerekek, kínai gyerekek – arcukra a Szent György Keresztet festették. Ez kivette a zászlót a fasiszták kezéből, és a gyerekeknek kezébe helyezte.
Juliet: Értem, hogy az embereket felkavarja a zászló, de az érzelmeidet arra kellene használni, hogy visszaszerezd azt, mert az mindenkié nem csak a BNP-é (British National Party, a brit szélsőjobb pártja, ami csak fehér tagokat fogad be a pártba; a fordító megjegyzése).
Peter: Mielőtt a legutóbbi világbajnokságra utaztam, Nyugat-Londonban autóztam, és azelőtt soha nem láttam annyi angol mezt feketéken, és annyi angol zászlót házak ablakaiban, többségében feketék lakta városrészekben. Valószínűleg sok srác, aki korábban úgy nőtt fel, hogy Des Walkernek, vagy Paul Ince-nek szurkolt 90-ben, vagy 96-ban, őket látva arra gondolt: ha ŐKET elfogadják a szurkolók, akkor miért ne viselhetném én is a mezt? Hogy meccsekre is járnak-e, azt nem tudom.
Raj: Ez a tükörképe annak, hogy mennyit változott a társadalom azóta, hogy a szüleim harminc éve idejöttek. Ez egy teljesen más világ, és ez a futballban is meglátszik. Talán a stadionokban nem látszik ez hétről-hétre, de nyilvánvaló, ha egy világeseményt veszünk. Olyan, mint egy nagy fesztivál. A 96-os Eb egy fieszta volt, a 98-as francia Vb és a 2000-es Eb még nagyobb – és egyre több fekete és ázsiai gondolta azt, hogy „nem érdekel”, ez egy világesemény, és mi élvezni fogjuk. Ez egy generációs dolog is: az első- és másodgenerációs gyerekek Angliát a hazájuknak tekintik. Kinek fognak szurkolni?
Billy: Javul a helyzet – főleg a nagy kupákon. A 2004-es Eb ragyogó volt. A sok ázsiai szurkolótól elállt a szavam. Srácokat láttam, 10-15 fős csoportokban, srácokat, akik még soha nem voltak angol válogatott meccsen. Megkérdeztem néhányukat, hogy miért jöttek el, mire azt felelték: „Úgy gondoltuk, jó buli lesz.”
Hogy éreztétek magatokat a madridi angol-spanyol barátságos meccsen történt rasszista megnyilvánulások miatt?
Peter: Én ott voltam. A majomhangok utánzása a legrosszabb volt, amit évek óta hallottam. Rosszabb, mint amikor Szlovákiában voltunk.
Billy: A barátom mondta, hogy még soha nem látott annyi középosztálybeli rasszistát. Mindenki a rasszizmusról meg a neonácikról beszél, de amikor ezt a középosztály csinálja, ott komoly baj van.
Raj: Az első idegenbeli meccsem az angol válogatottal Szlovákia ellen volt, és könnyen elvehette volna a kedvem, de Szlovákia évekkel le van maradva Anglia mögött. Ilyen viselkedést ma nem látsz Angliában. Mi egy lépéssel előrébb vagyunk – előrébb, mint bármely más európai ország.
Billy: Érdekes, hogy három angol szurkoló jött oda hozzánk azzal, hogy „Ezek a szlovák kretének rasszista szidalmakat kiáltoznak a játékosainak. Meg vannak zavarodva.” Olyan volt, mintha a mi becsületünket védték volna. Tulajdonképpen soha nem láttam ilyet korábban.
Peter: Én évek óta ezt hallom. Amikor 1997-ben Rómában Sol Campbell kézzel ért a labdához, és megkapta az olaszoktól az elkerülhetetlen szidalmakat, az angol közönség nagy része az olaszok felé fordult és lehurrogta, kifütyülte őket ezért. Ugyanez történt, amikor Charleroi-ban a németekkel játszottunk.
Mit gondoltok a minapi Dwight Yorke-ügyről – és a Birmingham City elnökének ezzel kapcsolatos nyilatkozatáról?
Billy: Az olyan emberek, mint David Sullivan, Big Ron (Ron Atkinson) és Frank McLintock nem a fehér gettóból jöttek, és nem a Ku Klux Klan emberei. Ők régimódi emberek, egy modern játékban. A játék azért nem fejlődik tovább, mert túl sokan ragadtak a 60-as években, elavult gondolkodással. Hogy tudnánk új embereket behozni, új mentalitással, ha ezt a sportágat még mindig régimódi gondolkodású, öreg szamarak vezetik?
Peter: Az öregebb szurkolók neheztelnek arra a módra, ahogy a futballt reklámozták az elmúlt tizenöt évben – nem örülnek annak a ténynek, hogy megváltozott az ország és a foci.
Billy: Nem azt mondjuk, hogy a rasszizmus egy járvány lenne, de pár helyen még létezik, és meg kell tőle szabadulni. Tíz vagy húsz éve sokkal rosszabb volt, de ha egy incidens csak egy, vagy két embert érint, az is túl sok. A hatóságoknak biztosítaniuk kell azt, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Ha az emberek egyszer felismerik azt, hogy az illetékesek több szurkolót akarnak behozni, talán azt gondolják majd a barátaim, hogy ezek tényleg komolyan veszik ezt, és ők is elkezdenek meccsekre járni.
Úgy tűnt, hogy még a Dwight Yorke-ot szidalmazó szurkoló is rájött arra, hogy olyat tett, ami társadalmilag elfogadhatatlan.
Peter: Ő adta fel magát.
Billy: Csak, akkor válik társadalmilag elfogadhatatlanná, ha elkapják az embert, ez a probléma. Ha elkapnak, ezt mondod: „Sajnálom. Nem gondoltam komolyan. Én valójában nem ilyen vagyok, nagyon sok fekete haverom van.” Ez mesebeszéd, nem vagyok kíváncsi rá. Az embereknek már előzetesen tudniuk kell, hogy ez elfogadhatatlan, és ezért ne is csinálják. Az a baj, hogy ezek a gondolatok megvannak a fejekben, és nem tudod őket megszabadítani ettől – nem tudsz valakit megváltozatni, de megnyugtathatod azokat az embereket, akik meccsekre akarnak járni.
Volt valódi hatásuk azoknak a törvényeknek, amelyek szerint ki lehet vezetni a rasszista gyalázkodókat a stadionból?
Billy: Nem. Csinált valaki valaha ilyet?
Juliet: Van pár barátom, akiknek bérletük van a West Ham meccseire, és az egész idényben három tökfilkó mellett ültek, akik szidták a nem fehér játékosokat. Írásban és szóban is panaszkodtak, és ezek az emberek hétről hétre ott voltak a meccseken. Ha a gyakorlatban a klubok nem tesznek semmit az ügyben, akkor mi értelme az egésznek?
Billy: Nem hinném, hogy itt bármelyikünk is politikailag korrekt lenne, mi egyszerűen a való világban élünk. De ha megpróbálunk változtatni a dolgokon, akkor az emberek azt mondják: „Ó, utálom ezeket a politikailag korrekt baloldali szélsőségeseket.” Egyszerűen csak olyan helyzetet szeretnénk, ahol a dolgok rendben vannak.
Peter: Sok szurkoló ragaszkodik a régi időkhöz: állni a vizelettől nedves lelátón, és gyalázkodni.
Raj: Azt szeretnék, ha nem lennének ott se nők, se gyerekek, se feketék – csak srácok, akik feldühödve cukkolnának és szidnának bárkit, akit akarnak. A tény azonban az, hogy a játék már továbblépett ennél.
Billy: A foci PRÓBÁL ennél továbblépni. A korszak megváltozott, de néhány ember nem fejlődött vele, és nincs elég ember megfelelő hatalmi pozícióban, akik értik a helyzetet. Nem azt mondom, hogy egy rakás fekete, vagy ázsiai ember kellene ezekben a pozíciókban, de nincs elég megértő ember hatalmi pozícióban, akik átlátnák a helyzetet. Bármelyik fekete focistával beszélsz, azt fogja mondani: „Ez csak a játék része, néhány menedzser rettenetes – különböző módokon neveznek minket, mi meg egyszerűen nem törődünk velük.” Amíg ilyen emberek vannak olyan pozíciókban, ahol lehetne valamit tenni a helyzet kezelésére, addig baj van.
Mennyi időnek kell eltelnie, míg egy átlagos focimeccsen is fekete arcok ezreit láthatjuk?
Juliet: Meg fog történni, de talán nem öt vagy tíz éven belül, és addig biztosan nem, amíg az olyan dinoszauruszok, mint Jimmy Hill és Ron Atkinson el nem tűnnek, és előremutató lépések nem lesznek arra, hogy több fekete médiaszakértő, edző és menedzser legyen. Akkor több feketét látsz majd, fekete nőket, gyerekeket.
Peter: Őszintén szólva, nem érdekel, hogy ki van a pályán, és milyen a bőrszíne. Egyszerűen olyan világot szeretnék, ahol az emberek úgy mennek ki a meccsekre, hogy ne kelljen aggódniuk a bőrszínük miatt. Forrás: foufourtwo.com Fordította: Bolgár Gábor