Akik már azt sem szajkózhatják, hogy ők az utolsók, akik kivitték a csapatot: Mezey és Egervári
Borzalmas érzés lehet ezekben a hetekben volt magyar szövetségi kapitánynak lenni.
Nem elég, hogy nyilván buzog bennük a féltékenység, irigység vagy gyűlölet, esetleg ezek kombinációja Storck sikerei láttán, de még szerepelniük is, kell, behívják őket a tévébe, felhívják őket az újságok.
Három szerep közül választhatnak, és egyikből sem jöhetnek ki túl jól.
Van a Bozsik Péter-típus, aki bemegy a studióba és nem tehet mást, mint agyba-főbe dicséri Storckot, hiszen ha nem így tenné, magát nevettetné ki, miközben kiteszi magát a tv-nézők nyilvánvaló kérdésének: Máltán miért nem tetszett ilyen okosakat mondani?
Aztán van a Csank János-típus, aki képtelen véka alá rejteni a féltékenységét, és olyanokat mond, hogy az ő idejében megkövezték volna a kapitányt, ha betesz a csapatba olyanokat, mint ez a Kleinheisler (ja, mert az 1-12-ért pedig megdicsérték, mi?…)
És van mind közül a legszánalmasabb, a Mezey György-típus, amely ki sem merészkedik a napfényre, begubózik, senkinek nem nyilatkozik, és nyilván otthon duzzog a paplan alatt, mert bár Irapuato szégyenét sohasem moshatja le magáról, eddig legalább azt elmondhatta, hogy ő az utolsó kapitány, akivel kijutott nagy világversenyre a válogatott.
Hogy milyen lehet olyan volt játékosként (Sebők, Korsós, Bánfi, stb.) bemenni szakérteni, akik pontosan annyiszor szerepeltek Eb-n, mint a tv-nézők, és most dicsérniük kell azokat, akik elérték azt, amit ők képtelenek voltak, ebbe bele sem merünk gondolni – de van egy nagy szerencséjük: Storcknak, Möllernek, Kleinheislernek vagy Nagy Ádámnak köszönhetően az elmúlt harminc év minden bűne meg van most bocsátva.
