Sousa joggal hitte 2013 elején, hogy kinőtte a magyar bajnokságot (fotó: skysports.com)
A két kezemen nehezen tudnám megszámolni azokat a magyar edzőket, akikkel heves vitát folytattam arról 2012 őszén, hogy mennyire csodálatos edzőnek tartom Paulo Sousát, ám belőlük csak fröcskölt a szakmai irigység és az ostobaság, úgyhogy neveket inkább nem is írok, mert nem akarom, hogy még nagyobb szégyenbe kerüljenek, lényeg, hogy ők ezt teljesen másként gondolták.
Egyikükkel még üvöltöztünk is a nyilvánosság előtt, amit eléggé bánok, de enyhíti a bűntudatomat, hogy mára mindenki számára világossá vált, hogy nekem volt igazam.
Amikor váratlanul elhagyta Magyarországot, nagyon elszomorodtam, pedig Videoton-drukkernek még csak véletlenül sem mondhatnám magamat.
Hogy mennyire nagyra tartottam, azt ezaz akkori blogbejegyzésem is bizonyítja, amit akkor írtam, amikor távozott.
Így aztán mondanom sem kell, mennyire örültem neki, hogy sikeres volt a Maccabival, hogy kiverte a Liverpoolt a Basellel – és hogy aztán újabb szintet ugorva, a Serie A-ban is megmutathatta magát edzőként – ebben a napindító rovatban is szenteltem már neki egy írást, mert féltettem a firenzei kalandtól, miután eladták alóla a fél csapatot.
Kár volt féltenem: hat forduló után a Fiorentina vezeti az olasz bajnokságot 15 pontjával, tegnap este épp a Guiseppe Meazzában verte el az addigi öt meccséből mind az ötöt megnyerő, és már újra a bajnoki címről álmodozó Intert – méghozzá 4-1-re.
Tisztelt magyar edzői kar: eljött az ideje a meghajlásnak, az elismerésnek, a bocsánatkérésnek – és legfőbbképpen a tanulásnak.
