A San Siro korábban a világ legrettegettebb stadionjai közé tartozott – manapság jó, ha félig van a meccseken
A 2006-ban kirobbant és a Juventus másodosztályba száműzésével végződő Calciopoli-ügy óta nagyon sokan azt mondogattuk egy évtizeden át, hogy az olasz futball feltámadásához mindenekelőtt a Juventus feltámadása szükséges – mert a Juventus a legnépszerűbb csapat, mert a Juventus a rekordbajnok, satöbbi.
A Juventusnak eközben sikerült újradefiniálnia önmagát, új, általában teltházas stadionja van, és most már a Juventus ismét tényező nemcsak Olaszországban, de a világfutballban is, hiszen tavasszal kiverte a Real Madridot is, és Bajnokok Ligája-döntőt játszott.
A helyzet azonban az, hogy ennek ellenére az olasz futball továbbra is mély válságban van.
Ahogy egy évtizede azt mondtuk, hogy a többi olasz csapatnak meg kell értenie, hogy a Juventus felemelkedése az összes többi csapat érdeke is, úgy most azt kell üzennünk a Juventusnak: a milánói csapatok felébredése ugyanúgy létfontosságú érdeke a Juventusnak is, mint az összes többi olasz csapatnak.
Mert az egyaránt 18-18-szoros bajnok Milan és Inter nélkül a Serie A a kimagasló Juventusszal csak olyan, mint a francia liga a fölé tornyosuló PSG-vel.
Amíg nincs három-négy igazán tőkerős és perspektívával bíró klub a Serie A-ban, addig a calcio nimbusza továbbra is megtépázott lesz, akár BL-döntős a Juve, akár nem – hiszen a több erős klub kiélezettebb bajnoki versenyfutást jelent, jobb alkalmazkodást az európai színvonalhoz, a jó európai szereplés jobb coefficiens-mutatót, több BL-helyet, nagyobb bevételeket, több sztárt, és így tovább.
A közemúltban a Milan és az Inter is rálépett arra az elkerülhetetlennek látszó útra, hogy a családi tulajdonosok helyett nemzetközi nagybefektetők kezébe került vagy kerül a klub – de amíg a San Sirót nem tölti meg minden héten 85 ezer ember a jó futballért, addig a Serie A Csipkerózsika-álma tovább tart…
