A Videoton tegnapi EL-selejtezőjét nézve, unalmamban azon morfondíroztam, hogy vajon miért siklott ki így Kovács „Kiskokó” István – aki még csereként is alig-alig tud szóhoz jutni a Vidiben – és a ferencvárosi Radó András pályafutása?
Öt évvel ezelőtt, amikor a világ először kezdte emlegetni, hogy Brazíliában van egy Neymar nevű istenáldotta tehetség, idehaza volt olyan „szakember”, aki azt mondta, hogy a mi Neymarjaink is megvannak Kokó és Radó személyében, továbbá komoly társaságban elhangzott, hogy a két szombathelyi nevelésű srác egyértelműen a magyar futball jövője.
Ma már bornírtságnak hangzik, de akkoriban nem tűnt annyira annak, magam is testközelből figyeltem abban az időben az utánpótlásfutballt, és ez a két srác fényesen kiragyogott a mezőnyből, olyan látványosan és eredményesen játszottak 16 évesen, hogy csak szép jövőt lehetett nekik jósolni.
Ha akkor valaki elhiteti velem, hogy 2016-ban ott lesz a válogatottunk az Eb-n, csakis úgy tudtam volna elképzelni a franciaországi együttest, hogy Kiskokó és Radó viszi zsenge vállain a csapatot, és Európa ámuldozik a „szombathelyi ikrek” leleményes, fantáziadús játékán.
Ehhez képest egyiküknek sem volt fikarcnyi esélye sem, hogy bekerüljön Bernd Storck kapitány Eb-keretébe, amelybe sok velük hasonló korú játékos bekerült, akik ifistaként sehogy nem hívták fel magukra a figyelmet, viszont a felnőtt mezőnyben képesek voltak fejlődni.
Mikor és ki rontotta el ezt a két fiút?
Sosem tudjuk meg, másként alakult volna-e a pályafutásuk, ha 18 éves koruk alatt nem az itthoni kirakatcsapatokhoz kerülnek, hanem egyenesen külföldre – viszont erősen gyaníthatjuk, hogy nem itt tartanának, útban a semmibe, a felejtés bűzös mocsarába.
