A diósgyőri futballista és a cuki bundás jószág (fotó: dvtk.eu)
Tegnap délután a Facebook-üzenőfalamon véletlenül két állatos-futballos poszt is megjelent, mindössze néhány perc különbséggel.
Az egyiken a Fradimob hirdeti, hogy: „Aki az állatokat kínozza, az a Ferencvárost bántja, és mi önvédelemből kitapossuk a belét ennek az állatkínzónak” (most tekintsünk el attól, hogy ez a mondat nyelvtanilag azt jelenti, hogy a Fradi egy állat, nyilván nem ezt akarták mondani…)
A másikon a Diósgyőr honlapja hirdeti, hogy „jó emberekből áll a DVTK”, mert „pénzadományt adott át Barczi Dávid az Elveszett Állatok Alapítványnak a diósgyőri labdarúgók nevében”.
Tényleg rendkívül dicséretes ez az állatvédelem, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezeket a cikkeket azért írják, hogy lássunk valamit jó dolgot is a magyar futballistákról, mert ha már futballozni nemigen tudnak, legalább jó emberek és mentik a kutyákat.
Vagy eszembe jut az egyik magyarországi futballakadémia egyik vezetőjének mondata, aki a fülem hallatára jelentette ki öntudatosan: „Nem futballistákat, hanem jó embereket nevelünk” (ezt mondjuk magunktól is látjuk…).
Csakhogy engem egyáltalán nem érdekel, hogy melyik futballklub vagy játékos hány kutyát ment meg, és az sem különösebben, hogy jó ember-e vagy sem, csakis a teljesítménye – előbb a teljesítményt szeretem látni, utána jöhet a cukiskodás.
Bár ha arra gondolok, hogy a kutyák is azt viselnek magukon (legalábbis a hosszú szőrűek), ami a magyar futballistákat is kimondottan érdekelni szokta, máris sokkal rejtettebb összefüggéseket vélek felfedezni a nagy állatbarátság és a futball között – és pont Diósgyőrben, ejnye, no…
