Jesper Olsen a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémián (fotó: Beke Norbert)
Mikor járt utoljára Magyarországon?
Jesper Olsen: Harminc éve, mikor a Manchester Uniteddel játszottunk az UEFA-kupában a Videotonnal, mely végül tizenegyesekkel legyőzött bennünket, és a döntőig menetelt. Ez az év azonban nemcsak ezért volt emlékezetes számomra, hanem mert az első, és egyben az utolsó évem is volt a csapattal a nemzetközi kupákban. A Heysel-tragédia után ugyanis eltiltották az angol csapatokat a kontinens küzdelmeitől.
Milyen emlékek maradtak Önben rólunk?
Jesper Olsen: Arra határozottan emlékszem, hogy a régió csapatai ellen mindig nehéz volt játszani, önök ellen ugyanúgy, mint a lengyelek vagy a románok ellen. De nemcsak a csapataik voltak jók, hanem a játékosaik is, klubszinten és válogatott szinten egyaránt.
Milyen emlékei vannak az akkori magyar válogatottról? A nyolcvanas években az még egy relatív sikeres csapat volt.
Jesper Olsen: Bennem egy koppenhágai 3-1-es győzelem maradt meg, a 83-es Európa-bajnoki selejtezőn, ami nagyon nehéz volt. A hajrában szereztem a vezető gólt, majd pár perc múlva egy büntetőből is eredményesek voltunk. A magyar válogatott mindig is technikás csapat hírében állt, nekünk, dánoknak pedig akkoriban nem volt olyan, hogy könnyű meccs. Nagy különbséggel, mondjuk négy-öt góllal például alig-alig nyertünk.
Emlékszik esetleg magyar játékosokra is? Vagy klubokra?
Jesper Olsen: A Videoton mellett a Honvédra és a Ferencvárosra, játékosokra viszont nem nagyon. Talán mintha Détári neve derengene. Ez azonban nem feltétlenül az Önök hibája, hiszen akkoriban nem hallottunk sokat a magyar focistákról, mert nem is játszottak külföldi ligákban.
Hát, ez manapság sincs másképp. Fogadjunk, hogy magyar játékost most sem tudna mondani egyet sem.
Jesper Olsen: Nem, tényleg nem.
Itthon mindig jön a kritika, hogy ne a múlt sikerein nosztalgiázzunk, de gondolom, Puskás Ferenc neve azért ismerősen cseng.
Jesper Olsen: Hogyne, de az más kategória. Mikor a 70-es években elkezdtem futballozni, Di Stéfano és Puskás nevét nagyon sokszor emlegették, mint a Real Madrid egykori nagy sztárjait. És persze ismertük a magyar-angol 6:3 történetét is a Wembley-ből. Ismertük őket annak ellenére, hogy belőlük aztán tényleg nagyon keveset láthattuk a tévében.
A magyar foci harminc éve viszont nem tud sok mindent felmutatni. Nem úgy a dán, mely 1992-ben megnyerte az Európa-bajnokságot is. Viszont már Ön nélkül.
Jesper Olsen: Igen, aminek egyik oka az, hogy én pár hónappal azelőtt vonultam vissza a profi futballtól, 31 évesen. Kint voltam a ’84-es és a ’88-as Európa-bajnokságokon, és persze a ’86-os világbajnokságon. A ’92-es válogatott tényleg remekül játszott, viszont már nem az én csapatom volt. Én az előző gárda tagja voltam, ezért nincs is hiányérzetem.
Miért hagyta abba ilyen fiatalon a játékot?
Jesper Olsen: Úgy éreztem, 14 év elég volt, és a vége felé a sérülések sem kíméltek már.
Ki volt a legjobb, akivel valaha együtt játszott?
Jesper Olsen: Johan Cruyff, ez nem is kérdés. 18 hónapot játszottunk együtt az Ajax csapatában a 80-as évek elején, ahonnan ő a Feyenoordhoz ment levezetni. Amikor elment, ő 37 volt, én 22, majdnem feleannyi. Természetesen az ő ötlete volt a híres passzolós tizenegyes is, én pedig, mint fiatal zöldfülű, még akkor sem mertem volna ellentmondani egy ilyen legendának, ha akartam volna. De nem is akartam: ő azt mondta, csináljuk, és csináltuk.
Az Ön fiatal lelkesedését ráadásul gondolom fűtötte az is, hogy nem sokkal korábban jött a félprofi dán bajnokságból.
Jesper Olsen: Igen, amiből látszik, hogy akkoriban más volt a világ, mint most. Dániában napközben dolgoztunk, este edzettünk, hétvégén pedig meccset játszottunk. Ettől függetlenül viszont nagyon hasznos tapasztalat volt a hazai liga, amely még félprofiként is elég technikás és erős volt.
Az Ajax után több mint négy évet az Old Traffordon töltött, és éppen akkor játszott a Manchester Unitednél, amikor Alex Ferguson a klubhoz jött. Nehezen élte meg a klub az edzőváltást?
Jesper Olsen: Nem igazán. Ron Atkinson, az előző edző általában csak felküldött minket a pályára azzal, hogy játsszatok, fiúk. Oké, nyertünk egy FA-kupát ’85-ben, és nem is volt rossz csapatunk, de egy idő után nem tudott motiválni senkit. Főleg, mert már nem jöttek az eredmények sem. Atkinson taktikailag nem volt túl képzett, nem úgy Ferguson, aki nemcsak rendkívül okos volt, de újra tudott minket motiválni. A szurkolóknál sem volt olyan nehéz dolga, mert nem túlságosan ment nekünk akkoriban, mikor átvett minket. Megadták neki az esélyt, pedig évekig kellett várni a sikerre. Valahol mindannyian tudtuk, hogy Ferguson jobb edző, mint Atkinson. Neki nemcsak célja volt, hanem egy terve is, hogyan jut el oda. Az elődjének nem.
Múlt nyáron is edzőváltás történt az Old Traffordon, de úgy látszik, azt nem ilyen könnyen heveri ki a klub.
Jesper Olsen: Pedig higgye el, Moyes a megfelelő ember a kispadra, de neki aztán pláne idő kell. Nemcsak Ferguson elképesztő öröksége miatt, hanem mert az angol első osztály ma már sokkal nehezebb, mint a nyolcvanas évek végén volt, amikor a Liverpool uralkodott. Most más a szituáció, de türelmesnek kell maradni Moyes-szal. Ferguson is átalakította a csapatot, a mostani gárda pedig még mindig nem Moyes csapata.
Ha már itt tartunk: melyik klubnak szurkol Angliában?
Jesper Olsen: Ó, én már jóval azelőtt a Manchester Unitednek szurkoltam, hogy odaigazoltam volna. Mikor gyerek voltam, minden héten szombat délután háromkor volt egy összefoglaló tévéműsor az angol ligáról. Mikor megláttam a Unitedet játszani, beleszerettem a csapatba. A kedvencem a hetvenes években Gordon Hill volt, a balszélső, mint később én is. Most Wayne Rooney, akinek szerintem inkább Robin van Persie mögött kellene játszania.
Karrierjének vége után azonban jó pár év kimaradt. Mikor kezdett edzősködni?
Jesper Olsen: A futballtól nem szakadtam el, volt is egy menedzser cégünk, de edzősködni tényleg csak 2010-ben kezdtem Ausztráliában. Az első osztályú Melbourne Hearts segédedzője lettem.
Három éve viszont kizárólag fiatalokkal foglalkozik. Mikor hallott a Puskás-Suzuki-kupáról?
Jesper Olsen: Először tavaly, de már akkor is nagyon fontosnak tartottam. Ugyanis egy dolog elmesélni a srácoknak a világ másik felén, hogy milyen is a profi, európai futball, és más, amikor ide jöhetnek, és megtapasztalhatják. Tanulni jöttünk ide, és e nélkül a tapasztalat nélkül szerintem ezek a fiatalok nem is érthetik meg az egész lényegét. Persze azt is tudni szeretnénk, mennyire tudjuk felvenni a versenyt ezekkel a nagy klubokkal. Egyébként éppen a formálhatóság miatt szeretek fiatalokkal dolgozni, és két évig még velük is akarok foglalkozni Melbourne-ben. Aztán ideje egy szinttel feljebb lépni.
Esetleg Európában?
Jesper Olsen: Nem, inkább Ázsiában, mondjuk Kínában vagy Japánban. Már csak azért is, mert ugyan nagyon szeretek Ausztráliában élni, de nem szeretnék ott még egyszer edzősködni. Nekem túl rövid a szezon, és a helyi, tradicionális futballt amúgy is jobban szeretik az országban, mint az európait.
Mit tanácsolna egy nemzetnek, amelynek valaha dicső futballja volt, és megint fel szeretne zárkózni, de 30 éve kitartóan kerül mindenfajta érdemi fejlődést? Higgye el nekem, van ilyen ország.
Jesper Olsen: Ausztrália 5-6 éve hasonló problémákkal küzdött, már abban az értelemben, hogy fejlődni szeretne. Hoztak egy jó szakembert Hollandiából, aki 5-18 éves korig mindent leírt, hogy hogyan kell edzeni a gyerekeket. Ma így mindenki ugyanazokból az információkból, ugyanazért a célért dolgozik. Persze időre van szükség, de egy irányba megyünk, a dolog pedig működik. Azért nem mondom, jó lenne egy olyan gyönyörű edzőközpont, mint Felcsúton.
A csapatnévsorban olvastam Finley Olsen nevét. Úgy sejtem, nem névrokon.
Jesper Olsen: Tényleg nem, ő a fiam. 15 éves, belső középpályás, mondhatni klasszikus tizes. Jobblábas (én bal voltam), nagyon szeret játszani, edzeni, és szerintem remek agya van a játékhoz.
Akkor az is elképzelhető, hogy tíz év múlva újra egy Olsennek szurkolhatunk majd?
Jesper Olsen: Ezt sosem lehet tudni, én pedig nem fogom erőltetni, de őszinte leszek: benne van a pakliban.
Vincze Szabolcs
