A meghatott Mészöly Kálmán az őt elkísérő fiával, Gézával és a díjat átadó Berzi Sándorral (fotó: Nemzeti Sport – Tumbász Hédi)
Csütörtökön az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán négy futballvonatkozású díjat is átadtak a Nemzeti Színházban.
Mint beszámoltunk róla, Nikolics Nemanja lett az Év labdarúgója, Jakabfi Zsanett az Év női labdarúgója, Joseph Paintsilé lett az Év magyar gólja.
A negyediket, az MLST életműdíját pedig Mészöly Kálmán vehette át Berzi Sándortól, az MLSZ alelnökétől. A Vasassal négyszeres magyar bajnok, 61-szeres válogatott, kétszeres vb-szereplő, Eb-bronzérmes legendás védő, későbbi szövetségi kapitány sírva, meghatottan fogadta a díjat, és remek dumákkal is szórakoztatta a közönséget. "Sokszor játszottam sok ember előtt, nagy stadionokban, de ilyen fogadtatásban, ilyen tapsviharban még az utolsó mérkőzésemen sem volt részem" – mondta, láthatóan elérzékenyülve a Nemzeti Színház miliőjétől.
A gála hivatalos műsorfüzetében az FFT állandó jegyzetírója, Lakat T. Károly méltatta a legendás labdarúgót. Álljon itt ennek teljes szövege:
Nincs abban semmi túlzás, ha azt mondom: olyan volt, mint egy szobor.
Ha bizonyos Michelangelo Buonarroti összefut vele a firenzei főutcán, akkor a szobrászatnak nevezett művészeti ág máig csúcsteljesítményének számító Dávid szobrának felsőtestét (de talán még a fejet, az arcot is…) garantáltan róla formálja meg.
Ám a kor, amelyről beszélek (a ’60-as évek eleje, közepe, vége) már Pátzay Pál kora, ő meg vélhetően sokkal többet töltött a műtermében, mint a Népstadion kettős rangadóin, vagy a Fáy utcai Vasas-pályán.
Mi, akkori kölyök- vagy ifijátékosok szájtátva csodáltuk az alakját, a felsőtestét, minden porcikájában kidolgozott izomzatát, a megjelenését, magát azt a létformát, amit a futballpályákon élt és bemutatott, s amely minden rezdülésével azt közvetítette a világ felé: „Hölgyeim és uraim! Így kell kinéznie egy futballistának…”
A magyar futball ezüstkorszakának (az Aranycsapat után következő generációnak) vezénylő tábornoka volt, testvériesen megosztozva ezen a voltaképpen elméletileg megoszthatatlan rangon bizonyos Albert Flóriánnal, no de a futball olyan játék, hogy nem nagy baj az, ha a védelemben és a csatársorban is ott van egy-egy Napóleon.
„Flóri! Akkor egy órával a meccs után a Piperében! Oké?” – mondta egy másodperccel a kivonulás előtt a zsúfolásig telt Népstadion játékoskijárójában a Vasas csapatkapitányaként a tőle karnyújtásnyira álló Császárnak, hogy aztán tegyenek néhány lépést, amitől nyolcvanezer ember ugrott talpra és olyan hangrobbanás tört ki, hogy annak hallatán a gondosabb nagymamák Gyulán vagy Kőszegen becsukták az ablakot.
A „Pipere” a kor legnépszerűbb éjszakai mulatóját, a Pipacs-bárt jelentette, ahol a legvéresebb Fradi–Vasas (vagy Vasas–Fradi, bár ez ebben az esetben édes mindegy…) után kötelező volt a megjelenés mind a zöld-fehérek, mind a piros-kékek kulcsjátékosainak, és magán a meccsen (amelyen ugye bármi, akár még sok rútság is előfordulhatott…) nem történhetett olyan, ami ezt az éjszakára megbeszélt randevút annulálhatta volna.
Volt, amikor Flóri csinál bohócot Kálmánból, volt, amikor Kálmán tüntette el a pályáról a Császárt, barátságukon mindez hajszálrepedést sem okozott soha. Mindezt csak azért tartom fontosnak ezen ünnepélyes, emelkedett hangulatú esemény okán leírni, hogy a fiatalabb generáció legalább egy pillanatfelévételt kapjon abból a korból, abból a futballmiliőből, amelyben Mészöly Kálmán a világ egyik legjobb középhátvédje volt.
Mert azt ne vitassuk, hogy ha egész életét vesszük alapul, akkor abból a véres királydrámától a tortadobálós kabaréig bármilyen műfajban regényt, színdarabot, vagy az egykori Vidám Színpad deszkáira alkalmas brettlit is lehetett volna írni. Vászonra vihette volna históriáját Fellinitől Makk Károlyig bármilyen szintű-rangú filmrendező, és egyáltalán nem biztos (sőt…), hogy követendő példaként kerül ki az ügyből, de azt senki sem vitathatja, hogy világklasszis futballista volt.
Vannak kivételes, egészen egyedi képességű futballisták, akik egy bizonyos posztra születnek.
Márpedig esetében az égiek úgy akarták, hogy Mészöly Kálmán, az MLSZ Életműdíjasa „hármasnak” szülessen, akihez fogható középhátvédje nem volt a magyar labdarúgásnak.
(Szinte félve írom le, de meggyőződésem: még az Aranycsapatnak sem…)
Itt és most nem sorolom fel azt, ami minden futballtörténelemmel foglalkozó könyvből kiolvasható (válogatottságainak száma, NB I-es mérkőzései, bajnoki helyezései, világ- és Európa-válogatottságai, felejthetetlen, antracitkeménységű dicsőségfalon megörökítésre érdemes mérkőzései), mint ahogy a Ganz-MÁVAG kispadjától a három ciklusos szövetségi kapitányságig ívelő edzői pályafutásának felmondásáért is legfeljebb egy gyenge kettesre számíthat az, aki netán a Mészöly-életrajzot húzza egy vizsgán, vetélkedőn vagy kvízjátékon.
Amúgy, kevés megosztóbb embert ismertem nála, ő az a típus, akiért vagy feltétel nélkül rajonganak az emberek, vagy élből, gondolkozás, mérlegelés nélkül utasítják el.
A rajongók azok közül kerülnek ki, akik látták futballozni, a gyűlölködők táborát azok alkotják, akiknek fogalmuk sincs, hogy ki is valójában az az ember, akit Mészöly Kálmánnak hívnak.
Nekem személy szerint a magyar futball egyik exvilágklasszisa, egy virtigli, kispadra született, a csapatát minden helyzetben a végsőkig fanatizálni tudó edző, aki, ha belépett az öltözőbe, akkor oda vele együtt belopódzott az igazán nagy trénerek világa is.
Amúgy csak „egy szobor” volt.
Egy szobor, aki, ha jött szélről a beadás, felugrott fejelni… Lakat T. Károly
