"Ha győzünk, arra odafigyelnek San Franciscótól Fokvárosig"
A hiperaktív szervező manapság az Aranycsapat Alapítvány elnökeként járja az országot, világot, nem is olyan régen oroszlánrészt vállalt Kocsis Sándor bazilikabeli újratemetésében. A 41 évvel ezelőtti események úgy élnek az emlékezetében, mintha minden tegnap történt volna.
"Romániával vívtunk késhegyre menő párharcot a belgiumi Eb négyes döntőjébe jutásért. A Népstadionban két magyar ember rúgta a két gólt, mégis 1-1 lett az eredmény: Branikovits Laci találatára Szatmári Sándor válaszolt, akinek Alexandru Satmareanu néven kellett futballoznia a ceausescui Románia válogatottjában. A visszavágón, a bukaresti Augusztus 23. Stadionban mutatkoztam be a válogatottban, a 66. percben Kocsis Lajos helyett küldött be Illovszky Rudi bácsi, a szövetségi kapitány. 2-1-re vezettünk, nyerő pozícióban voltunk, de sajnos előzőleg az első félidő végén Kocsis kihagyott egy tizenegyest, azzal 3-1 lett volna, és onnan biztos, hogy nem jönnek vissza a románok" – idézte fel Kű a történelmi mérkőzést.
Igen ám, de annak a kihagyott büntetőnek is megvolt a maga története! "Először is kalapot kell emelnem Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető előtt, aki a 75 000 vérmes román drukker ordítása közepette meg merte adni a tizenegyest a Bene Ferivel szemben elkövetett szabálytalanságért. Páncsics Miklós volt kijelölve büntetőrúgónak, de ő berezelt, kiszólt Illovszkynak, hogy 'Rudi bácsi, nem vállalom!' Erre Kocsis odaugrott, felkapta a labdát, letette a tizenegyespontra, nekifutott – és Raducanu, ez a nagy medve megfogta a lövést! Neagu kiegyenlített, de a mai szabályok értelmében a 2-2-vel továbbjutottunk volna, csakhogy akkoriban még nem számítottak duplán az idegenben szerzett gólok."
Így hát jött a harmadik, mindent eldöntő meccs Belgrádban, három nappal később, 1972. május 17-én. Amely találkozónak Kű lett a véres hőse. "Igen, mert az 54. percben jobbra elgurítottam a labdát Deleanu mellett, balról megkerültem, csakhogy ő belemozdult a cselbe, és csúnyán összeütköztünk. Deleanu szó szerint beleharapott a homlokomba, ki is köpte két fogát, nekem meg felrepedt a fejbőröm. A román srácot lehúzták a pályáról, én azonban leragasztott homlokkal visszatértem, és a 89. percben, 1-1-es állásnál láttam, ahogy Zámbó Sanyi elfut a balszélen, majd középre lövi a labdát. Én átléptem, ezzel az egész védelem elmozdult, Bene Ferihez került a labda, ő tovább tolta Szőke Pistának, aki jobb külsővel rászúrta a hosszúra. Raducanu vetődött, de nem érte el – a többi már történelem. "
A másnapi magyar lapok az egekig magasztalták a magyar válogatottat, Deleanuról pedig az jelent meg: "nem csoda, hogy kiköpte a fogait, hiszen Kűbe harapott…"
Ez volt 42 éve, a belgrádi 2-1-gyel a Puskás Ferenc Stadionban is boldogan kiegyeznénk. De vajon mi kell ahhoz, hogy ma este is mi győzzünk? "Ha most humorizálni akarnék, azt mondanám, hogy eggyel több gólt kell rúgnunk, mint a románok, de ennél azért komolyabb dolog a futball. Véleményem szerint a románok valamivel technikásabbak a mieinknél, de ezt lelkesedéssel, elsöprő lendülettel ellensúlyozni tudjuk, és kell is, még akkor is, hogyha üres lesz a Stadion. A játékosoknak arra kell gondolniuk, hogy az egész magyarságnak – San Franciscótól Sydneyig, Stockholmtól Fokvárosig, Dunaszerdahelytől Csíkszeredáig – földöntúli örömöt, boldogságot tudnának okozni egy ma esti győzelemmel. És akkor meg is lesz a diadal."
Ch. Gáll András
