Jerzy Dudek

Gyerekkoromban odahaza a szénbányászok szerveztek egy kirándulást a bányászfeleségeknek, hogy láthassák, milyen az élet 400 méterrel a föld alatt.
Úgy emlékszem erre, mintha ma történt volna. Tízéves voltam, a bátyám, Dariusz pedig tizenkettő. Édesapám bányász volt, édesanyám aznap meglátogatta őt lent a bányában. Amikor feljött onnan, megcsókolta édesapámat. Ilyenkor sírt, és így szólt hozzánk: „Jerzy, Dariusz, ígérjétek meg, hogy sose mentek le a bányába, ígérjétek meg, hogy sosem lesz belőletek szénbányász.” Mi csak nevettünk ezen, mert nem értettük őt. És még az járt a fejünkben, hogy rendben, de mi máshoz is kezdhetnénk akkor?
Úgy gondoltam, az a sorsom, hogy bányász legyek. A nagyapám bányász volt, az apám is, és még nagyon sokan a családból, a mi városunk, Knorow egy bányásztelepülés, ahol mindenkinek a bánya adott munkát, engem is beleértve. Így aztán arra készültem, hogy bányász leszek. Amikor betöltöttem a tizenhetet, minden héten kétszer lementem a tárnákba, és mindazt tanultam, ami ehhez a mesterséghez kellett. Az értem kifizetett első átigazolási díj két bányász volt: két héttel azelőtt, hogy dolgozni kezdtem volna a bányában, a negyedosztályú klub elnöke két bányászgyakornokot küldött el a csapattól cserébe azért, hogy náluk játszhassak.
Mikor a csapattársaim meghallották, hogy régebben jártam bányában, meglepődtek, pedig szinte minden barátom az iskolából most is bányászattal foglalkozik. A sógorom bányász. Ő, és a családja mindig mondja, hogy ez egy csodás munka, de ha még egy esélyt kapna az élettől, nem menne le többé a föld alá, ott minden egyes nap küzdelem. Eleinte mindig úgy mentem le, hogy igazi harcosnak éreztem magam. Ahonnan én származom, mindenkinek a vérében van a bányászat. Fiatal koromban csaknem az egész város, majd’ 8000 ember csinálta ezt – manapság kevesebb, mint 2000 – és mindenki része volt a csapatnak. A bányászat nem csupán megélhetés volt, az emberek tényleg szerették, a személyiségük része volt ez a munka.
A bányászat olyan, mint a vallás, és a vallás is része a bányászatnak. A lengyelek erősen katolikus nemzet, és amúgy is hisz valamiben az, aki nap mint nap lemegy a föld alá. El kell hinned, hogy az Isten oda is veled megy. Az emberek igazán egymás mellett állnak, fontos szerepe van a tekintélynek, a hagyományoknak. A bányászat valódi összekötő kapocs. A bányában nem lehetséges a túlélés a többiek támogatása nélkül. A föld alatt csupán egyetlen üzenet a fontos: a barátod vagyok, add a kezed, dolgozzunk együtt!
A kommunizmus elleni harcok és a demokráciáért vívott küzdelem alatt a bányászoknak fontos szerepük volt Lengyelországban. A szénbányászok voltak a jó példa arra, hogyan kell túlélni: összetartottak, csakúgy mint a hajóépítők – Lech Walesa elnök és szakszervezete, a Szolidaritás, megmutatta a tömegekben rejlő erőt. A bányák idővel bezártak, és ez problémákat okozott. Az emberek munkája megváltozott, ez feszültségekhez vezetett. Igaz, Lengyelországban nem volt olyan brutális, mint Thatcher alatt Angliában, ahol olyan volt a helyzet, mint egy nagy forradalom. Lengyelországban viszont a bányabezárások lépésről lépésre történtek; terv szerint az összes bánya bezárására nagyjából 2020-ig kerülne sor. Mindenki készül erre, de el sem tudom képzelni, mi lesz a városommal. A mi városunk bányászváros.
A bányák sötét, veszélyes helyek, de nekem mindez nem tűnik különlegesnek, mert számomra ez a természetes. Olyannyira, hogy kitaláltam, megmutatom a barátaimnak, milyen odalent. Amikor szülővárosom csapata a Concordia Knorow alapításának 80. évfordulóját ünnepelte, meghívtam Milan Barost, Vladimir Smícert és sok válogatottbeli csapattársamat, megragadva az alkalmat egy bányalátogatásra. Amikor visszatértek, azt mondták: „ez volt az utolsó alkalom”. Sejtettem. Sötét van, levegőtlenség, ez kemény munka. Manapság a gépek segítenek, de még így is fáradtságos dolog. És veszélyes is, bár nem hiszem, hogy minden bányász a veszélyre gondol. Aki így tesz, az semmire sem jó. Mindenkinek magának kell leküzdenie az árnyakat.
Ahogy az ember visszatér, átjárja a megkönnyebbülés érzése. Amikor vége a munkának, a szénbányászok azonnal kocsmába mennek. A fél literes korsók máshogy ízlenek annak, aki már volt odalenn. Pawel Kryszalowicz, az egyik játékos, aki lent volt velünk a bányában, miután megkínáltuk: „Pawel, jót tenne neked egy sör” azt felelte: „Sosem iszom” de kezébe nyomtuk a sört és bíztattuk, hogy „Húzd meg”.
Azonnal ledöntött három korsóval, sitty-sutty, majd megszólalt: „Adjatok még!”
Aznap apám is lejött velünk. Tíz éve nyugdíjba ment, és egy kicsit hiányzott neki, de amikor feljött, fáradt volt és érzelmileg megviselt – többé nem akart már visszamenni. Nem tudott erről beszélni. Megfogadtam, hogy én nem fogom befolyásolni a gyerekeimet, ha a pályaválasztás küszöbére érkeznek. De ha a fiam egyszer azt találná mondani, hogy szívesen dolgozna bányában, azt mondanám neki, gondolja meg kétszer. Vagy azt mondanám, hogy oké, gyerünk, de előtte beszélj nagyapáddal. Azt gondolom, hogy ő levinné magával, lássa, milyen lent. A legtöbben egyszer lemennek, körülnéznek, és soha többé nem akarnak visszatérni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy bányász lehettem, de hálás vagyok azért, hogy futballista lett belőlem. Biztos vagyok benne, ha a fiam meglátja, milyen ott lenn valójában, villámgyorsan meggondolja magát. Forrás: fourfourtwo.com Fordította: Czégé Imre Pál