Az FFT riportere ezúttal Salgótarjánba utazott
Tisztelettel közelítünk. Salgótarján ugyanis a magyar futball egyik vidéki szívcsakrája. Az SBTC jelenleg a harmadosztályban játszik, de semmi múltsiratás! Egy nagyon élő klubról beszélünk, ami nem hal bele a múltjába. A fekete-fehér színű csapatokat amúgy is illik komolyan venni. Salgótarjáni Barátok Torna Club–Gyöngyösi Atlétikai Klub, bajnoki mérkőzés, NB III Mátra-csoport. Erre a mérkőzésre voltunk hivatalosak április második felében – az idei második futballkompatibilis hétvégén, minden idők legrohadtabb tele után. A hazai klub nevében a Barátok eredetileg Bányász volt – egész pontosan 1988-ban, nagyjából a környék szénbányászatával egy időben tűnt el a bányászcsapat nevéből a lényeg. A Bányász előtt pedig „Bányatelepi” – az alapításkor még az se, csak simán STC, a nép nyelvén: Stécé. Hamar tisztázzuk is, mit értünk nagy hagyomány alatt: 1935-től 1980-ig (kevés kivételes szezontól eltekintve) a klub az élvonalban szerepelt, négyszeres vidékbajnok, négyszeres kupadöntős, egyszeres bajnoki bronzérmes. A bányászat összeomlása után nehezen követhető csapatfúziók és szétválások történtek, és a csapat is megjárt mindenféle mélységet és magaslatot, amit zűrzavaros időkben szokás: 1999-ben csak egy paraszthajszál kellett volna az élvonalhoz, a 2000–01-es évadban viszont már, története során először, a megyei bajnokságban szerepelt. Jelenleg a harmadosztály középcsapata. A klubnak tíz válogatottja volt, ők vagy a felnőtt-, vagy az olimpiai válogatottban szerepeltek. A leghíresebb Szojka Ferenc, az Aranycsapat fedezete, aki az ’54-es vb-n is pályára lépett, 1956-ban pedig az év játékosa volt. A másfél éve elhunyt klasszis nevét viseli a stadion.
Mondjuk ez nem teljesen igaz. A Stécé ugyanis nem „a” stadionban játszik. Ottani forrásunk azt mondja, ő sem érti, miért, de az elnök valahogy a Tóstrandi Stadiont szereti jobban. Meccs ide vagy oda, mi kíváncsiak voltunk az eredeti szentélyre is, ahol a hetvenes években előfordult, hogy a 15 ezer fizető nézőn felül ötezren az erdőből nézték a bajnokit (ez összesen a város lakosságának több mint fele volt!). Meg is találtuk. A Szojka-stadion frissen felújított klubházzal, nyitott kapukkal árválkodik az erdőben. A padok pallói szétlopva, a gyepen bandázás. A pálya fekvése lélegzetelállító – mintha a domboldal szándékosan besüppedt volna egy téglalap alakú részen. Van fa, ami szinte belóg a futópályára. A lelátók a dombra épültek – az egyik kapu mögött pedig panoráma nyílik a városra és Salgó várára. Stadion- és pályabejáró-sorozatunk több mint három évében ennél szebb fekvésű stadiont még nem láttunk. A másik pálya, a meccs helyszíne ugyanúgy erdőben van. Messze, a város északi végén, alig néhány kilométerre a szlovák határtól. A komplexumon belül egy lelátó van, ahonnan azonnal észrevesszük, hogy velünk szemben van egy másik is – a pályán, a kerítésen és egy erdei úton túl! Azaz simán előfordulhat, hogy a hazaiak támadása közben az erdész szép komótosan átporoz a Nivájával a közönség és a játéktér között. Korábban voltunk már Losoncon (a Felvidék Szekszárdján), ahol megállapítottuk, hogy a palóc szurkolásnál kevés bájosabb dolog van a világon. Az „a” és „á” hangok jutalomjátékát tessék alkalmazni az alábbi rigmusra, és máris megvan a lényeg: „Jó a csapat Karancsalján / Hajrá, hajrá, Salgótarján!” Vannak további nézőtéri interakciók is. Egy úr méltatlankodik, hogy a tabellán lejjebb álló Gyöngyös megszerezte a vezetést. „Száz ponttal vannak alattunk, nehogy már kikapjunk!” „Mondjuk az a száz csak kettő.” „Mindegy, csak mondtam egy összeget. Nem tudnak focizni, az a lényeg.”
A tarjáni keretben külföldiek is játszanak szép számmal. Őket jórészt kölcsönbe kapják valami felsőbb osztályú együttestől, és a jelek szerint a közönség is elfogadja, hogy nem csupa tarjáni fiú játszik a csapatban. Mi a klub régi honlapján tavaly nyári igazolásként bejelentett Elvisre voltunk igazán kíváncsiak, de ő közben visszamehetett Szigetszentmiklósra, mert nem láttuk. Helyette egy Helton nevű ügyes kis jobbszélsővel kellett vigasztalódnunk – bár a nap hőse a kétgólos csapatkapitány, Novák János volt. Ezt a Heltont egy szabálytalanság után magához hívta a bíró. „Nehogy odamenj! Mondd, hogy nem érted!” – hangzott a szakmai javaslat a kispad irányából. Na és mi volt a nap fénypontja? Nem a 3–1-es eredmény, még csak nem is a két pálya fekvése, nem is a hangulat, dehogy. Hanem Básti István és Szalai Miklós (alsó, jobb oldali képünkön), a pályán űzött sportág olimpiai bajnokai, a házigazda csapat valamikori játékosai, a magyar vidéki futball kevéssé ismert legendái. Akik jókedvűen vonultak le a lelátóról, miután megnézték a csapatuk meccsét, és az volt a különleges, hogy nem volt ebben semmi különleges. A Stécé, amiből őket ’68-ban behívták a mexikóvárosi keretbe (és nem is vizet hordani), éppen itt áll. A harmadosztályban, Istenem, na és, volt már jobb – kéthetente attól még meccs van. Nem kell keseregni, nem kell a hetvenes éveken rágódni, szurkolni viszont kell. Na, erre gondoltunk, amikor azt írtuk, hogy élő klub az SBTC. Kedves Stécé-drukkerek, gratulálunk a klubjukhoz!
Minarik Ede
A cikket nyomtatott formában is elolvashatod a FourFourTwo magazin 39. lapszámában!
