Gary Speed utolsó lapinterjúja

Tudtam, hogy most már futballista vagyok – amikor visszavonultam! A Leedsben ifiként azt mondta az edzőm: „Addig nem vagy kész játékos, amíg 35 évesen vissza nem tekintesz a karrieredre.” Ez megragadt bennem, akkor is ez lebegett a szemem előtt, amikor az Elland Roadon bekerültem a kezdőcsapatba. A húszas éveim közepén felismertem, hogy még keményebben kell dolgoznom, hogy a csúcson maradjak. Veszélyes lett volna azt gondolnom, hogy most már befutottam: akkor hátradőltem volna és annak a teljesítményem látta volna kárát. Mindig feljődni kell, nem ácsoroghatsz egy helyben.
A pillanat, amire a legbüszkébb vagyok – kapitányként vezetni a walesi csapatot. Mindig óriási büszkeség tölt el, ha erre gondolok.
Amikor a legboldogabb voltam – a Leeds 1992-es bajnoki címénél. Csak mentünk előre, a Manchester United meg elbukott a végén – a kiváló csapatszellemnek köszönhetjük a sikert. A legboldogabb Newcastle-ban voltam. Bobby Robson kezei alatt játszottam hét éven keresztül. A Bajnokok Ligájában szerepelhettem, a várost is nagyon szerettem és a St. James’ Park is csodálatos volt, remek szurkolókkal. Nem akartam elmenni onnan.
A nap, amikor a futball összetörte a szívem – amikor el kellett hagynom Newcastle-t. Azt nehéz volt elviselni. De a futball mindig összetöri a szíved. Az is nagyon fájt, amikor 1993-ban kikaptunk Romániától, 1958 óta először juthattunk volna ki a vb-re. A meccs a Cardiff Arms Parkban volt, a 63. percben, 1–1-nél büntetőhöz jutottunk, de Paul Bodin a kapufát találta el, hat perc múlva lecserélték. Románia 2–1-re nyert, Wales nem jutott ki Amerikába, a románok igen.

Korábban még nem mondtam senkinek – iskoláskoromban nem foci, hanem krikett-csapatba válogattak be. Vicces, hogy mik történnek.
Ha megváltoztathatnék valamit a futballban – a tiszta játék, műesés témakörében lenne. Felbosszant, amikor a játékvezetők a semmiért fújnak szabálytalanságot.
A futball jelent mindent – szeretem, mert mindig változik. Nyitottnak kell lenned új ötletekre. Teljesen rossz, ha bárki is visszafelé tekint, hogy milyen volt régen. Ami 20 évvel ezelőtt működött, az most nem feltétlenül jó. Fejlődnöd kell játékosként és menedzserként is, ha nem teszed, a feledés homályába merülsz.
Amit megbántam – az az, hogy Románia ellen nem vállaltam a tizenegyest.
Ha egyet kívánhatnék – bárcsak több kupát nyertem volna! Néhány éve a Leeds-szel megnyertük a Championshipet. Megnyertük a Charity Shieldet, de sokszor voltam második: kétszer az FA-kupában a Newcastle-lel (1998 és 99), az Intertotó-kupában, szintén a Szarkákkal és a Ligakupában a a Boltonnal. Ennyire a végén kikapni mindig nagyon fájó, sokkal rosszabb, mint korán kiesni.
Legféltettebb kincsem – nem egy tárgy. Azt sem tudom, hol van a Leeds-szel szerzett érmem. A családomat mondanám: ők jelentenek számomra mindent.
Ha három szóban kellene bemutatnom magam – Szorgalmas, őszinte, önkritikus. Várj! Ez négy?
Andy Mitten
Az interjú az angol FourFourTwo magazin decemberi számában olvasható.