Gabriel Batistuta

Hobbiként tekintek a pólóra, de próbálok fejlődni, mert úgy látom, minél jobban játszom, annál inkább élvezem a játékot; felpörgeti bennem az adrenalint, valami hasonlót érzek, mint mikor kiléptem a pályára az olasz bajnokságban vagy az argentin válogatott mezében.
Otthon, Argentínában van egy istállóm a pólós lovak számára, valamint egy saját csapatom, a La Gloria Polo Team. Mezünk bordó, jelvényünk pedig hasonló a Fiorentináéhoz, ahol hosszú évekig játszottam. A La Gloria számos versenyen indult, lépésről lépésre növekszünk és építjük fel magunkat. Az a fajta játékos vagyok, aki egyszer csak lelép az ellenfeléről, és gólt lő, ha, ha! De itt nem olyan könnyű gólt lőni. Igazi taktikai sport ez, így nagyon sok szabadidőmet szánom arra, hogy fejlesszem magam. Mindez szórakozás számomra, de olyan a személyiségem, hogy elvárom magamtól, hogy mindent jól végezzek el, így különösen sok időt szánok tanulásra és gyakorlásra.
Megerőltető, fárasztó ez a sport. A meccs végére teljesen kikészíti a játékosokat. 2005 szeptemberében megismerkedtem Adolfo Cambiasóval, a világ legjobb pólósával, és meghívott, hogy játsszak egy meccset csapatában, a Loro Pianában. Nagyszerű fickó! Szüksége volt egy tehetséges balfékre, így hát nekem szólt. Együttesét benevezte a Stella Artois-kupára, amit megnyertünk. Fantasztikus élmény volt. Az egyik meccsen harminc másodperccel a vége előtt kaptunk egy büntetőt. A csapat drukkerei azt követelték a lelátókról, hogy én végezzem el. A nevemet skandálták: „Bati, Bati, Bati!”
Nem foglalkoztam velük. Adolfo vállalta, és természetesen be is lőtte. Mi lett volna, ha kihagyom? Megnyertem az első kupát, hatalmas volt az öröm, bár nehéz lenne összehasonlítani azzal, mikor Buenos Airesben az El Monumental Stadionban játszol Argentína színeiben.
Egyébiránt nagyon is érzek némi nyomást a szurkolók részéről, amikor pólózom. Gólokat akarnak tőlem, utalva futballista pályafutásomra. De hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, ebben a sportágban hogyan kell mindennek megfelelni. Még csak léc sincs a kapufákon. Azonban ugyanolyan igényes vagyok, mint a futballban: nyerni akarok. Kicsit nevetséges, de ilyen vagyok. Még csak az első lépéseknél tartok, de az emberek úgy kezelnek, mintha mindig is ezen a pályán játszottam volna. Én még nem „játszom”, csak azok körül lófrálok, akik igen. „Játszani” a profik tudnak. Az egyetlen, ami hiányzik ebből a sportból, a vetélkedés. Jó lenne valami olyan, mint egy Boca–River mérkőzés, és történtek is ez irányba lépések. Én lennék a Boca kapitánya, és Cambiaso vezetné a Rivert. Bár nagyon szeretem a pólót, még most sem tudok rá úgy tekinteni, hogy profiként játsszam. Egyszerűen csak élvezem, mindaddig, míg vissza nem térek a focihoz, amit igazán jól ismerek.
FFT- 2010 április