Az FFT riporterei ezúttal Szolnokon jártak
Szolnok az egyik legjelentősebb magyar kosárlabda-fellegvár. Ha viszont a focit nézzük, a futball-lázzal való folyamatos kacérkodás jellemzi. Nagy szezonok, szép eredmények – de amire az ember máshova néz, minden megváltozik. A Szolnoki MÁV 2010-ben másodosztályú bajnoki címmel ünnepelte aklub századik születésnapját. Igazán méltó ajándék ez aszurkolóknak, akik közül csak az igazán idősek láthattak Szolnokon megtartott élvonalbeli mérkőzést: legutóbb 1955-ben volt ilyen – de az nem is aMÁV, hanem aLégierő SE volt. A mai csapat elődje az 1947–48-as idényben szerepelt alegjobbak között. Alegszebben két érem fénylik: a’41–42-es évadban bajnoki bronz, 1941-ben kupaarany került aVéső utcai stadion legbecsesebb vitrinjébe, aMÁV aSalgótarjánt győzte le 3:0-ra adöntőben – micsoda idők! A szolnoki futballmúlt nagy klubja aSzolnoki MTE néven szereplő, bukdácsoló, viszont jelentős bázisú munkáscsapat, amit ahetvenes években Szolnoki MÁV-MTE néven egyesítettek asikeresebb, de kisebb tömeget vonzó városi riválissal. Na, és ne feledjük acsajokat: aSzolnoki TE révén élvonalbeli nagypályás női futball volt Szolnokon anyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján! És most nagy levegő.
Ha most körülnézünk, azt kell mondanunk, hogy a város sportszociológiai alapképletében az élvonalbeli futball egyszerűen nem szerepel. Jellemző, hogy a többszörös magyar bajnok kosárcsapat átlagnézőszáma nagyobb, mint amennyien az újra élvonalbeli futballisták szezonnyitó meccsén (Haladás, 0–0) voltak (1500), és mondjuk úgy… jóval nagyobb annál, mint amennyi az utolsó NB I-es találkozón (ZTE, 1–3) volt. A FourFourTwo rejtőzködő riporterei éppen ennek az utolsó meccsnek a másodosztályú kiadására mentek el – az ellenfél ugyanaz, az alapvető színekben (kék-fehér) tehát nem volt nagy vita a szurkolótáborok között. Hacsak nem arra a két, zöldbe öltözött kamaszfiúra gondolunk, akik nagy terpeszben feszítettek a vendégszektorban. Fradi-sállal a nyakukon. Mint megtudtuk, szolnoki Fradi-drukkerekről van szó, akik magának a sportágnak is legalább akkora drukkerei – hiszen fontosnak tartották, hogy megtekintsék a város csapatának találkozóját. És mivel nem vesznek föl más sálat, csak zöld-fehéret, célszerűbbnek látták, ha a biztonságosabb vendégszektorban állják végig a 90 percet. Volt egy gyanúnk: ezek nem is a hazaiaknak szurkolnak. A Tiszaligeti Stadiont ahetvenes években építették, és egy magyar–svájci válogatott meccsel avatták, 20 ezer néző előtt 1–0-ra vertük meg Svájcot. A nézőcsúcsverseny ezüstérmese pedig egy Ferencváros elleni találkozó, még aFradi másodosztályú idejéből – tízezren voltak aznap astadionban! Ami ma teljesen elképzelhetetlen. Nem kezdtük el összeszorozni afüggőleges és vízszintes sorokat, de atribünön három-négy ezernél többen nem férnek el, abetonívek lezárva, aklubház felőli oldal pedig feltúrva, fene tudja, mit építenek. A reflektorok furcsa alakú fényeket rajzolnak agyepre, ami ad egy kis hangulatot ahalottak napi bajnoki találkozónak. Mindent együttvéve astadion jó kezekben van, igazi értéke amagyar futballnak. Aki majd egy szép napon aláírja, hogy „fejlesztés” címszóval lebontsák avendégoldali pénztársort, az égjen apokol tüzén, és igazán sajnáljuk, hogy asokat emlegetett kézi eredményjelzőt néhány éve digitálisra cserélték.
Szívjuk ahetvenes-nyolcvanas évek stadionépítészetének hangulatát, közben agyepen egészen gyötrelmes dolgok történnek, az okoska Fradi-drukkerek többször el is sütik, hogy egygólos meccs. Amennyi helyzetet kihagy aSzolnok ezen ameccsen, annyi góllal hatalmasat lehet ugrani atabellán. De hát ilyen játék ez – mi pedig afélidőben átmegyünk ahazaiakhoz. Útközben két dologra leszünk figyelmesek. Egy: aTiszaligetben Szolnok-rigmusok öblös férfihangokon – akosármeccs előszele! Ezúton gratulálunk mindenkinek, aki úgy intézte, hogy aváros két legnépszerűbb sportcsapatának ameccse szinte tökéletesen üsse egymást, véletlenül se lehessen egyikről átmenni amásikra. Kettő: amásik abuszmegálló, amihez foghatót még nem láttunk sehol, és igazán megérdemli, hogy megemlítsük: afedett váró ugyanis futballkapuból lett kialakítva! A szellemesség kiteljesítve: az egyik oldalon Hazai, amásikon Vendég abuszmegálló felirata. A Vendég-buszmegállóban pedig… igen, ott, aficakban egy labda.
A túloldalon már csúnyán csepereg az eső. A tribün két irányba lejt, amásik oldalon edzőpályák vannak, ahol azután is pattog alabda, hogy leszáll asötétség. Na igen, abajnokiról jut oda is pont annyi fény, amennyi elég egy okos keresztpasszhoz. Délre, aTisza töltésén biciklis, esőkabátos emberek nézik ameccset – nem mindenhol olyan szerencsések az emberek, mint Szombathelyen, ahol apotyázáshoz elég eltenni az ablakból az akváriumot. A szolnoki drukkerek magja, mármint amit komolyan lehet venni, jórészt idősebbekből áll. Nyilvánvaló, hogy afiatalok inkább akosármeccsen vannak. Öt-hat-tíz tagú megmondómag üzemel, nem véresszájúak, de ahangjuk azért rendben van. Mindenki néven szólít mindenkit. Nem szidják acsapatukat, acsöndes elfogadás emberei. A csapat pedig szimpatikus, jól működik, aszerkezet ki van találva, az emberek megvannak hozzá, afantázia pont megfelel, de valahogy nem megy be az arohadt gól.
Illetve mégis. Két perccel a vége előtt megtörik a jég, és a fradista srácok is egymás kezébe csaphatnak: gól a semmiből, de nem hazai gól. Dermedt csönd, majd morajlás. Aki tud, menekül az egyre gonoszabb eső elől, de bácsik tucatjai maradnak ott ázni, percekig meredten nézni maguk elé. Amennyit ők tudtak hozzátenni a szolnoki futball történetéhez, azt tisztességesen hozzá is tették. Minarik Ede
A cikket nyomtatott formában is elolvashatod a FourFourTwo magazin 47. lapszámában!
