Elefántot a védelembe!

---

Utánaszámoltunk: hatodik hónapja tart a tél, hatodik hónapja fagyoskodunk a rovat meccsein, és azt hittük, legalább ez a március végi mérkőzés meghozza a tavaszt. Hát nem hozta. Tiltakozunk a felsőbb hatalmaknál – innen, a másodosztályból is. Szigetszentmiklósi TK–Zalaegerszegi TE. A Nyugati csoportban hetedik helyezett fogadta a hatodikat.

„Zöldell a mez a szíveken / Elmondjuk most, hogy mi legyen” – zúgták-zengték a hangfalak, a 150 tagú szigetszentmiklósi tábor pedig egykedvűen pislogott. Nem is volt sok választás: ilyen iszonyatos, utálnivaló időben minden és mindenki tartalék üzemmódban van, és várja az első tavaszi napot. A hangulatról a mintegy 15 tagból álló zalai tábor gondoskodott, ők is hullámzóan: lásd a mérkőzés dramaturgiáját. Nem voltak gyakorlatlanok a hidegben állás terén: a vendégdrukkerek nagy része egész hétvégés focitúrát tartott, és összekötötte a szigetszentmiklósi rangadót az előző napi magyar–románnal, így tudták, mire számíthatnak. A szurkolók érdekes módon nem voltak elválasztva egymástól: a vendégszektor itt ismeretlen fogalom, a két tábor szépen békén hagyta egymást, csak némi óvatos, baráti cukkolás ment a fiatal vendégek és a helyi öregurak között. Minket is egy helyi nyugdíjas vitt ki a meccsre, egyszerűen megállt mellettünk az utcán: „Üljön be, úgyis csak a meccsre mehet!” Alkalmi sofőrünk arról beszélt, hogy az SZTK zsinórban harmadszor kapott másodosztályú élcsapatot, és az előző kettőt (Ajka és „Gyimród”) meg is verte, most tehát itt a harmadik potenciális áldozat. A szezon elején még a feljutást kitűző vendégcsapat szépen ki is kapott, az online sportfogadásban nagyon bankpárti 0–1, 1–1, 1–2, 2–2, 3–2 dramaturgia szerint – az utolsó gól ráadásul az utolsó percekben esett. A szentmiklósiak joggal örültek a csapatuknak, és főleg a csapat eszét jelentő (és a kapitányi szalagot viselő) Barna Zsolt újabb remekül sikerült meccsének. A magas, érett fiúkat kedvelő Csank János edzősködése szépen kiegészült a klubvezér Nagy Ferenc délszláv-fetisizmusával, így a közös évek (minden szép eredmény dacára) nem éppen a tehetséges magyar (főleg helyi) focisták aranykoraként vonul be az egerszegi klubtörténetbe: a fél élvonal tele van Egerszegről elhajtott-elkerült meghatározó focistákkal. Talán mondani sem kell, ez a Barna Zsolt is Egerszegről menekült Szigetszentmiklósra, játéklehetőségért.

A pálya műfüves. A fal mögött lakópark – a labda néha telibe is kapja a kukákat, a cserejátékosok szorgalmasan másznak. A stadion aranyos, kicsi, szerény, kedves, tiszta, rendes: nincs minden másodosztályú csapatnak ilyenje, de lefogadom: a legendás Honvéd is szívesen elfogadná. Lelátó csak az egyik oldalon van, de van reflektor (azaz az Eger is elfogadná), van középáras, normális büfé a klubházban, makulátlanul tiszta WC és barátságos beengedőemberek. Körülbelül ennyi kellene minden kisvárosba, hogy a hezitálók elvigyék focizni a gyereket, és ez itt megvan. A büfében isteni házi pálinkát mérnek, és a kiürült szendvicses tál is pikk-pakk megtelik, igény esetén. A behallatszó szurkolásra azt mondjuk: nahát, milyen jó hangulat szokott itt lenni, mire ők: ezek nem a mieink, mi nem vagyunk ilyen kiabálós fajták. És valóban: ekkor egyenlített (másodszorra) az SZTK, és a zalaiak éppen annak a szakmai javaslatuknak adtak (nagy) hangot, hogy a négy hátvéd helyére állítsák be a két nappal korábban az országos sajtóban is szerepelt elefántot, amely elszabadult a cirkuszból, és unottan rótta Egerszeg utcáit.

A meccs egyik legemlékezetesebb pillanata tagadhatatlanul az volt, amikor a Zoran Kuntics edző felett szakmai igazgatóként dolgozó Várhidi Péter, a korábbi szövetségi kapitány elsétált előttünk egy islert majszolgatva, az attrakció pedig az volt, hogy mindezt már bajusz nélkül tette. A fogarasi piacon lebukott Mátyás deák esdeklő tekintetével nézett ránk, mi pedig hosszú percekig nem tudtuk kiheverni, és egyszer vissza is mentünk, hogy valóban ő volt-e az. Érdekes képződmény a szigetszentmiklósi futball: rendezett körülmények, jó szakmai munka, jó kézben lévő utánpótlás, egész pofás játékoskeret, és ezeknek megfelelő eredmények. Mindezt úgy, hogy a település északi határán lévő stadion lelátóján valószínűleg sose fognak kifejlődni helyi ultrák. Nem érezzük azt, hogy akár a közeli Dunaharasztiból átjönne bárki (laikus futballkedvelő), hogy megnézze a mikrorégió legjobb csapatának meccsét. Az SZTK helyi öröm, és az is marad; a felhördülés, lelkes taps, gólhelyzetben való felpattanás természetesen ugyanúgy megvan, mint bárhol máshol. Csapathimnusz már van (nem is kínos), de ugye az felülről szerveződik. Saját rigmust nem hallottunk. A máshonnan jövő, mondjuk úgy, szervezettebb csoportot furcsa állatfajként látják, érdeklődve nézik, de nagyon közel nem ülnek hozzájuk. A drukkerek itt nem feltétlenül drukkerek, hanem egyszerűen megtekintik a helyi csapat meccseit. Az pedig hálából: elég jól játszik. A helyzet, amivel találkoztunk, valahogy nagyon normális és tiszta.

Zűrzavar és sok-sok furcsaság inkább a másik oldalon van. A zalaiak keretében több ezer élvonalbeli mérkőzés van, a csapat sem tűnik depressziósnak. És a 240 kilométert utazó drukkerek azzal a mondattal hagyják el a stadiont, hogy „tegnap a románok, ma meg ezek”. Az átszervezés miatt a jövő évi, egyesített másodosztályban csak a 2–5. helyen végző csapatok szerepelhetnek. Erre a Szigetszentmiklósnak minden esélye megvan. Minarik Ede
A cikket nyomtatott formában is elolvashatod a FourFourTwo magazin 38. lapszámában!