Mérges úr?
Köznevetség tárgya lett, elutasításba ütközött, ezért ha valaki Diego Costa útjába áll, ne várja tőle, hogy kedves lesz vele. Az FFT utánajárt, mi motiválja a Chelsea mesterlövészét
José Mourinho csak mosolygott. Épphogy csak, de aki ott volt a Crystal Palace zsúfolásig telt, klausztrofóbiát keltő sajtószobájában március 29-én, szombaton, észrevehette. A Chelsea épp akkor kapott ki 1–0-ra a felkészülési idényben még kiesőnek jövendölt vendéglátójától, és ezzel a bajnoki remények is elszálltak. Hogy történhetett meg ez?
„Nem fogom belemondani a kamerákba, de azért leírom egy cetlire” – mondta akkor a Kiválasztott, és a szemében megjelenő huncut ragyogás párosult a mosoly mellé. Odahajolt egy újságíróhoz, kitépett egy lapot, és hat meccsel az idény vége előtt lejegyezte, mi hiányzott azon a mérkőzésen és az évad korábbi részében.
„TÖKÖSSÉG (és a labda, az angol szójáték szerint – a szerk.) – díszelgett a papíron. – Egyvalami közös az összes elveszített mérkőzésünkben a Stoke City, az Everton, a Newcastle ellen és a West Brom elleni döntetlenben: a négy védőnk tökéletesen játszott. A többiek… Nem szeretnék néven nevezni senkit, de a következő igazolási időszakban muszáj lesz műtétileg beavatkoznunk.”
Nem volt nehéz megérteni: új csatárt akar. Olyasvalakit, aki mindig ott van, aki tényleg tökös. Aki gólt szerez. Aki pótolhatja Didier Drogbát. Fernando Torresnek ez nem jött össze, hatszor próbálkozott kapura lövéssel a Crystal Palace elleni 90 perc során, de egyszer sem célzott jól, míg Demba Ba egyetlen egyszer sem kísérletezett a pályán töltött húsz perce alatt. Sem Torres, sem Ba, sem Samuel Eto’o nem sugározta azt, hogy ők lesznek a 2014–15-ös idény húzónevei.
Egy hónappal később Mourinho személyesen találkozott a csatárral, akit annyira áhított magának. Diego Costa és atléticós társai „cselszítlenítették” a Bajnokok Ligáját az elődöntőben. A brazil születésű spanyol az egyik pillanatban John Terryvel küzdött, a másikban varázsolt a labdával.
A visszavágón 1–1-nél kiharcolt egy tizenegyest. Úgy három percet szórakozott el, kapott egy sárgát időhúzásért, megkérdőjelezte a pálya minőségét, majd az akkor 25 éves játékos a felső sarokba zúzta a labdát.
A legutóbbi nyáron a Chelsea megismerkedett Costa szerződésének 32 millió fontos záradékával. „Nagy szükségünk volt arra, aki az általam a cetlire írt kívánalmat teljesíteni tudja – mondta Mourinho, és most már a nyári igazolás hét mérkőzésen megszerzett kilenc találatának tudatában mosolygott. – Rengeteg nagyszerű figurával találkoztam már a labdarúgás világában, és nehéz jobb embert felkutatni Diegónál.”
Pedig az út, amit megtett a vidéki Brazíliától a pezsgő londoni King’s Roadig, nem nevezhető szokványosnak, és tele van ellentmondásokkal.
A családja a mindene annak ellenére is, hogy az unokatestvérei sokat szívatták, verték is. A pályát lángra lobbantja, de a magánéletében visszafogott, talán kicsit szégyellős is. Több nagy brazil klubnak sem kellett, és pályafutása szinte nagyobbik részét eddig kölcsönben töltötte, pedig kétségtelenül ő a világ egyik legjobb középcsatára.
Ahhoz, hogy felderítsük, hogyan vált belőle jelentéktelen, utcán labdázgatóból valóságos gólgép, végigjártuk a két kontinenst érintő ösvényt, amin ő is mozgott, és megkerestük azokat, akik a legjobban ismerhetik őt. Tökös embert akartál, José? Tessék, itt van!
„Az unokatestvérei sokat piszkálták, verték is”
A brazil Lagarto igazán jelentéktelen városa az észak-keleti Sergipe államnak. Vörös téglából épült házaiban 100 ezer ember él, és nagyon büszkék exporttermékükre, a város szülöttére, mert hát… Lagarto nem sok mást tud exportálni.
Nincs is jobb exportcikk Diego Costánál. A gyerekek errefele nem brazil, hanem spanyol mezben járnak, így volt ez a világbajnokság idején is. A település közepén található futball-akadémia a városka legnagyobb büszkesége.
Az érzés pedig kölcsönös. Amikor az idén már interjúvoltuk őt egyszer, és a származására terelődött a szó, minden egyes esetben sóvárgó tekintettel nézett. Különösen, amikor a példaképe került szóba.
„A barátaim mindig másnak mutatták magukat – emlékezett vissza Costa –, én viszont kitartóan másoltam Ronaldót. Hogy miért? Mert vadállat volt. A legjobb a világon. Le sem tudtam venni róla a szemem. Kemény akadályokon vergődött keresztül, és vezéregyéniséggé vált. Igazi jelenség.”
Amikor hazaért az iskolából, az útja mindig ugyanoda vezetett. „Fogta a labdáját, és indult le az utcára játszani – tudtuk meg édesapjától, Josétól, aki maga is tehetséges amatőr játékos, ugyanazzal a támadószellemmel megáldva, mint a fia. – Megszállott volt, jól mozgott, és az utcán azt is megtanulta, miként használja a testét úgy, hogy az az előnyére váljon.
Nagyon utált veszíteni. Ha bárhol is kikapott, aznap már nem lehetett jobb kedvre deríteni. Azóta igazi harcos, hogy megszületett. Csak a győzelem ér nála valamit. Minden meccsét úgy játssza, mintha az lenne az utolsó.”
Costa története azért több a szokásos „az utcagyerek elindult, és a világ csúcsára ért” sztoriknál. Még nem szerepelt tizenegy tagú csapatban, amikor 14 évesen Sao Paulóba költözött Edson nevű nagybátyjához, hogy klubot találjon magának. Edson segített neki, tárgyalt játékosmegfigyelőkkel, és hamarosan be is fogadta Costát a Barcelona EC, az egyik nem túl rangos helyi egyesület.
„Volt egy ígéretes játékosunk, Felipe – emlékezett vissza az elnök, Paulo Moura –, de Diego nem ijedt meg tőle, úgy küzdött minden egyes labdáért, mintha háborúzna. Jó, hogy nem ütötték meg egymást. Teljesen ismeretlenként érkezett, de egy hét elteltével már a csapat tagja volt, és négy gólt szerzett egy U17-es tornán. Nem szokványos Brazíliában, hogy egy ilyen korú gyerek csak úgy besétál az utcáról. Éreztük, hogy különleges.”
Problémát jelentett viszont, hogy Costa nagyjából 40 ezer forintnak megfelelő pénzt keresett havonta, míg a hamis nadrágokkal, pólókkal, cipőkkel és CD-kkel bizniszelő unokatestvérei ennek az ötszörösét is összehozták a város híres Rua 25 de Marco piacán. Olyannyira cikizték őt, hogy Costa otthagyta a focit, amire viszont Moura klubelnök autóba ült, és elindult érte a külvárosba, hogy „megmentse az ifjú csillagot”.
„Nem csupán egyszer fordult elő ilyesmi: legalább négyszer kellett elmennem érte – idézte fel Moura. – Az unokatestvérei sokat piszkálták, verték is. Megengedhették maguknak, hogy bulikba, moziba járjanak, menő cuccokat viseljenek, Diegónak viszont a buszra is alig volt pénze. Egy idő után beköltözött a csapat szálláshelyére, hogy elfeledkezhessen a szívatásokról.”
Ezzel azonban a kudarcok még nem értek véget, a Sao Paulo, a Portuguesa és a Palmeiras sem figyelt fel rá, nem azért, mert nem játszott remekül, egyszerűen csak hiányoztak a megfelelő játékosmegfigyelők.
„Mindig volt körülötte valami feszültség – magyarázta Cristiane Pernambuco, Costa első ügynöke. – Nem volt valami türelmes, lehet, hogy ez az őt ért zrikázásoknak is köszönhető. Gyakran elmondtuk neki, hogy a későbbiekben ez csak rosszabb lesz. Aztán a dolgok lassan elkezdtek változni körülötte. Tizenöt éves korában már mindennap profikkal edzett.”
Talán a frusztráció miatt, de Costa megütötte egyik ellenfelét, és megfenyegetett egy játékvezetőt, amiért 120 nap eltiltást kapott. Így nem játszhatott, amikor a szuperügynök Jorge Mendes ellátogatott a klubhoz, hogy megtekintse. „Diego elsírta magát – mondta Moura. – Azt vinnyogta, hogy nem játszik soha többet, hogy mindent megtett, és erre ez történik vele. Viszont volt egy felvételem az esetről, amiről egyértelműen kiderült, hogy a védő ütött először. Önvédelemből vágott vissza. Fellebbeztünk, és nyertünk, így pályára léphetett azon a mérkőzésen.”
A testvére, Jair Costa
Costa csak egy félidőt játszott, de az is bőven elegendőnek bizonyult. A személyisége rögtön átjött, és lenyűgözte Mendest, akinek volt egy megállapodása a portugál Bragával, hogy fiatal tehetségeket közvetíthet hozzájuk kisebb kluboktól.
„Diego és két játékostársa elutazott Portugáliába – így Pernambuco. – Jorge az első pillanattól kezdve másként kezelte őt. Diego a VIP-páholyból nézhette a Braga meccseit. Nagyon kedveltük markáns karakterét.”
Annyira markáns volt, hogy még Josénak, az apjának is ellentmondott, ugyanis ő nem akarta, hogy Portugáliába igazoljon.
„Nem akartuk elengedni – emlékezett az édesapa, akinek pedig munkát ajánlottak a Braga-elnök, Antonio Salvador építőipari cégénél, hogy kicsit megkönnyítsék a döntést. – Túl kockázatosnak tűnt ez az egész. Mehetett volna a Sao Caetanóhoz is, ami nagyon jó választásnak ígérkezett. De ő csak azt hajtogatta, hogy ígéretet tett a Bragának, és ezt nem akarja megszegni. Elképesztően makacs volt, azt mondta, ha nem engedjük, akkor is menni fog.”
„Volt ott egy seregnyi öreg, és ez a jól megnyúlt fiú, aki mindenkivel meg akart küzdeni” Az első hat hónap nem volt könnyű. Nem ismert senkit, a legközelebbi családja sem tartott vele végül. Apját a megszokásai – cigi, kávé, a posta felbontása, ebéd, szunyókálás, vacsora, alvás, majd mindez másnap újra – túl kényelmessé tették ahhoz is, hogy Lagartót elhagyja, nemhogy Brazíliát.
Diego a Braga utánpótláscsapatának néhány tagjával lakott együtt, „akik nagyon zárkózottak voltak, képtelenség volt összebarátkozni velük”. Inkább vetélytársként, mint társként tekintettek rá. Voltak napok, hogy sírt. Erről a szüleinek, különösen az édesanyjának, Josileidének, aki szintén könnyen elsírja magát, nem beszélt, azt mondta nekik, hogy minden rendben van. Ez volt rövid életében a második olyan alkalom, amikor nem akart futballista lenni. Ám ezúttal azt is tudta, hogy ezt végig kell csinálnia. Pusztán csak annak a tudata, hogy a fizetése elég lesz szülei támogatására is, már más megvilágításba helyezett mindent.
Úgyhogy fáradhatatlanul dolgozott, hogy javítani tudjon a családja helyzetén. A 2006–07-es idényt a portugál másodosztályban szereplő Penafielnél kezdte meg kölcsönben, és lenyűgözte a csapat edzőjét, Rui Bentót, aki tagja volt az 1991-ben U20-as világbajnokságot nyerő portugál válogatottnak, csakúgy, mint Figo és Rui Costa. Diego Costa tizenhárom mérkőzésen öt gólt szerzett.
„Az ilyen játékosokon már tizenhét-tizennyolc éves korukban látszik, hogy kivételes tehetséggel vannak megáldva – mondta Bento, és érződik a nagy büszkeség a szavai mögött. – Diego is közéjük tartozott. Szeretett volna valakivé válni.”
Édesapja, José Jesus
A két ember közt szoros kapcsolat alakult ki. Costának egy pár cipője volt, ezt használta minden meccsen és edzésen. Amikor elszakadt, Bento vett neki újat a saját pénzén.
2006 végére szintén Bento járta ki, hogy Costa az Atlético Madridhoz kerülhessen, miután találkozott a csapat játékosmeg-figyelőjével, Javier Hernándezzel.
„Rui szólt, hogy van egy nagyon tehetséges tizennyolc éves srác, akit ráadásul nagyon kedvel, úgyhogy felhívtam a klubot, ahol azt mondták, maradjak még egy napot, és nézzem meg – emlékezett vissza Hernández. – Úgyhogy elvittek Chavesbe, a semmi közepére egy másodosztályú mérkőzésre. Rettenetes színvonalú meccs volt, olyan, mint a spanyol harmadosztályban.
Volt ott egy seregnyi öreg, és ez a jól megnyúlt fiú, aki mindenkivel meg akart küzdeni. Nem félt semmitől, elképesztő személyiséggel, lenyűgöző technikával, egyedül a testét nem tudta megfelelően koordinálni, látszott, hogy ebben még fejlődnie kell. De nézzük csak meg most, kész fenevad.”
Hernández azonnal „vette az adást”, hogy kit is lát, és javasolta az Atléticónak, hogy gyorsan igazolják le a játékost. A másfél millió eurós üzlet 2006 decemberében köttetett meg. Costa ekkor is a földönkívüli benyomását keltette, papucsban és bermudában szállt le a gépről a madridi Barajas repülőtéren. Mínusz négy fok volt. „Kicsit elveszettnek tűnt” – mondta Hernández.
De hiába gondolta azt, hogy igen, megcsinálta – vett magának egy túlméretezett, csilivili karórát is –, a sokk csak ezután következett. Azért igazolták 18 évesen, hogy fejlődjön, és nem azért, hogy tetemre hívja Sergio Agüerót, aki vitathatatlanul sztár volt már, pedig csak négy hónappal idősebb Costánál. Az utcai versengés okozta feszültség testvérével, Jairral, illetve unokatestvéreivel ritkán robbant ki a felszínen is. Az őrjöngő bika csak akkor vált láthatóvá benne, ha valaki direkt odafigyelt erre, ahogyan például Hernández Portugáliában.
„Ott volt Portugáliában, és én észre sem vettem – sóhajtozott José Mourinho ez év elején. – Mindenki vak volt, köztük én is. Később pedig Agüero volt a szupersztár.”
Pályafutása során harmadszor került kölcsönbe, ezúttal a másodosztályú Celta Vigóhoz a 2007–08-as idényre. Ezzel indult el a négyéves ciklus, amely mindig más csapatnál találta. „Olyan ereje volt, mint Ronaldónak – mondta nemrég a Celta akkori kapusa, Estebán. – De még nagyon fiatal volt, inkább a remény látszott benne, ami még nem realizálódott. Olyan klubhoz került, ahol feszültség uralkodott, és ez nem lehetett neki sem könnyű. A játékosokat ugyanis nem fizették ki.”
Costa 30 mérkőzésen öt gólt szerzett, köztük egy olyat, ami az idény gólja lett, a saját térfeléről indulva szólózta végig a pályát a Numancia ellen, ennek ellenére akkoriban még éretlen, a testével és érzelmeivel nehezen mit kezdeni tudó játékos volt.
A tüzet egy másik, szintén anyagi problémákkal küzdő klub, az Albacete edzője, Máximo Hernández lobbantotta fel benne: „Sosem felejtem el, azt mondtam neki, hogy abban a pillanatban, amint kőkeményen, száz százalékkal edz, abban a csapatban játszhat majd, amelyikben csak akar” – magyarázta Hernández.
Igen, igaz: annak a Diego Costának, akitől a La Liga és a Premier League komplett védelmei reszkettek vagy reszketnek, és akiről egyik edzője azt mondta, hogy az egyik legállhatatosabb játékos, akivel dolga volt, meg kellett mondani, hogy dolgozzon keményebben. Az Albacetében szerzett kilenc gólja elegendő volt ahhoz, hogy a csapat megmeneküljön a kieséstől, de ahhoz nem, hogy Costa az Atléticónál maradjon. 2009 nyarán a Valladolidba szerződött. Igaz, abban az idényben a csapat búcsúra kényszerült, de már mindenki az erős, tehetséges és agresszív játékosról beszélt. Különösen az agresszívról: kilenc sárga lapot kapott, és egy pirosat is begyűjtött Dídac Vilá lerúgásáért. Megszületett tehát a Máximo Hernández által felpiszkált vadember, akiből szükségszerűen mutatkozott meg a lagartói srác őrülete, amit még nem tudott annyira kontrollálni, hogy ne vonja magára a játékvezetők haragját.
„Engem az utca nevelt. Azok a srácok, akik az akadémiákról kerültek ki, megtanulták, hogyan tartsák kordában az érzelmeiket, de engem erre senki sem készített fel. Mindenkit inzultáltam, nem volt bennem semmi tisztelet az ellenfél iránt, azt gondoltam, végeznem kell mindenkivel. Olyan játékosokat láttam magam körül gyerekkoromban, akik képen könyökölték az ellenfelet, és úgy gondoltam, ez a normális.”
„Diego Costa a vezérünk, csak ezt még ő sem tudja” A teljesítménye már az Atlético Madridot is lenyűgözte, és szívesen vásárolta vissza a klub egymillió euróért, de a 19 éves játékos első ténylegesen atléticós idénye 2010–11-ben mégsem sikerült túl boldogra. Általában csere volt, mert Quique Sánchez Flores kedvelt felállásában Diego Forlánt és Agüerót részesítette előnyben. Ebben az időszakban, ha pályára lépett, görcsösen erőlködött. „Az első évadban a stadion közönsége rendszeresen kifütyülte – emlékezett vissza Costa felfedezője, Javier Hernández. – Egyszer egy Atlético-drukker barátom azt mondta nekem: »Mi a retkes szart hoztál te ide?! Mégis mi baj van a látásoddal?« Ezt feleltem neki: »Nincs igazad. Jó játékos. Adjatok neki időt, hogy beérjen.« Ma már senki sem emlékszik arra az időszakra.”
Az Atlético nehéz anyagi helyzetbe került, ezért 2011 júliusában szinte már el is készült a megállapodás eladásáról a török Besiktasnak, amikor a legutolsó edzésén elszakadt a térdszalag a jobb térdében. Ahogyan az idén fogalmazott a spanyol televízió egy műsorában, a Jóisten rendelte így. Lábadozását a Rayo Vallecanónál töltötte kölcsönben, és ontotta a gólokat. Az Atlético 2012 januárjában kezdett el a fejéhez kapni, és felismerni, milyen kincs birtokában is volt valójában. „Valahol nem túl logikus, hogy egyáltalán felépült egy ilyen sérülésből, de úgy, hogy közben tíz gólt hozott össze a Rayónak, pedig nem is edzett – furcsállotta az Atlético erőnléti edzője, Óscar Ortega. – Egyszerűen nem hittem a szememnek, erre nem találtam magyarázatot, hiába olvastam már sok könyvet életemben. Megkérdeztem, milyen gyakorlatokat végzett gyerekkorában, és azt válaszolta, hogy semmilyet, az utcán tanult meg focizni. Nincs, ami határt szabjon az erejének. Olyan, mint egy bivaly.”
Amikor 2012 júniusában hat hónap után visszatért az inkább baloldali, munkásszurkolók által támogatott Rayóból az Atlético Madridhoz, a csapat edzője, Diego Simeone közölte a 23 éves játékossal, hogy el fogják adni. De addigra minden összeállt, és Costa túlélésért vívott harca, pimasz személyisége, kivételes tehetsége olyan egységet alkotott, hogy ő maga is tudta, meg fogja győzni a vezetőedzőt, aki meggondolja majd magát.
„Amikor láttam őt az edzésen, azt hittem, meghalok – így Simeone az előző idény végén. – Megállíthatatlan volt. Diego Costa olyan erőt képvisel, ami a többiekre is átragad. Napról napra egyre jobb lesz.”
A hatása is egyre csak nőtt, akárcsak ismertsége. 2013 januárjában, a Real Betis elleni Király-kupa-mérkőzések kéthetes ciklusa idején a spanyol futball legtöbbet emlegetett figurája lett. Amikor elcsípte a Betis védőjének, Antonio Amayának a rosszul sikerült fejesét, és bevágta gólját, üvöltve szaladt vissza: „Kösz az ajándékot!”, a közönség pedig felvillanyozódott, tombolt. „Doktor Diego, Mister Costa” hirdette másnap a Marca sportújság címlapja. „Ha a csapattársaim nem fognak vissza, valószínűleg megölöm – ezt viszont már Amaya nyilatkozta. – Ez az eset jól mutatja, milyen is valójában. Nem érez szégyent, és nincs szíve.” Séamus Coleman tudja, miről beszél Amaya, hiszen az augusztusi mérkőzésen, ahol az Everton 6–3-ra kapott ki a Chelsea-től, neki is el kellett szenvednie Costa „részvétnyilvánítását” egy öngólt követően.
Amikor Costa két héttel később beállt a Betis elleni bajnokin, és öt perccel később megszerezte a győztes gólt, már erősen őrzött játékos volt. A Betis futballistái rúgták, könyökölték, Amaya még meg is legyintette, Costa azonban nem reagált.
„Nincs semmi, amit törleszteni kellene, és akkor probléma sincs – említette a meccs után Costa. – Ami a pályán történik, az ott is marad. Nem viszem haza magammal.”
És ez be is bizonyosodott, Costa beindult a két Betis-mérkőzést követően, és az előző két idény 56 góljának nagyobbik részét az Amayával történt konfliktus után szerezte. „Diego a vezérünk – tudatta boldogan a középpályás Tiago, miután Radamel Falcao a Monacóba távozott. – Csak ezt még ő sem tudja. Nemcsak arról van szó, hogy meccsenként átlagosan több mint egy gólt szerzett, hanem arról is, ahogyan azok a gólok születtek. Volt köztük ollózott, sarkazott, és ugyanúgy bőrözte be többször is a kapust, ahogyan azt a Chelsea-ben is teszi néha. A távoli, bivalyerős lövéseket már ne is említsük.
Ha csak egy góllal kellene jellemeznünk góléhségét és az ehhez párosuló tehetségét, elszántságát, a Getafe ellen áprilisban született találatát említenénk. Úgy csípte el a kifelé tartó labdát, ahogy csak ő tudja, majd belecsúszott a kapufába, és akkora seb keletkezett rajta, hogy látszott a csont. Öt nappal később nemhogy pályára lépett az Elche ellen, de gólt is szerzett. „Egy vágás nem teríti le a tigrist – mosolygott Simeone. – Egyébként meg a kapufa iránt szeretném kifejezni a részvétemet.”
A Valladolidban
Simeone végül a középpályán találta meg játékosának azt a pozíciót, ami 2013-ban Király-kupa-győzelmet hozott, 2014-ben, 1996 óta az első bajnoki címet jelentette, és Bajnokok Ligája-döntőt ért. Lobbanékony, és néha a fair play határait súrolja? Igen. Viszont megállíthatatlan, a természet ereje dolgozik benne.
Csapattársai nem fáradtak még bele ebbe az állandó ellentmondásba? „Viccelsz velem? Nem fogsz egy olyan csapattársat sem találni, aki csak egy rossz szóval is illetné Diegót – mondta José Ramón Sandóval, aki a Rayo Vallecanónál volt az edzője. – Ha ez nem így lenne, nem is lehetne az a nagy játékos, aki most. A személyi-ségében rejlik a legnagyobb ereje. Győztes típus.”
Ő lett a La Liga egyik legtöbbet filmezett játékosa. Érdemes megnézni a felvételeket róla, és ami leginkább feltűnik, hogy tudatosan keresi a konfliktust, direkt szalad bele a védőkbe, és vívja ki a könyökölést, az ütéseket és a köpködést az ellenfél elkeseredett védelméből. Az előző idényben ellene követték el a legtöbb szabálytalanságot, többet, mint Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo ellen.
A legfeltűnőbbek a Real Madrid védőjével, Sergio Ramosszal folytatott összecsapásai. Nem telik el úgy két perc sem, hogy az egyikük ne kiabálna valami illetlent a másikra. Becsúszásokkal, sőt nyálukkal is hergelik egymást. Sergio Ramosról van szó, akit Costa a testvérének nevezett, és aki egy madridi rangadón győzködte a brazil születésű játékost, hogy legyen választott hazája válogatottjának játékosa. „Abbahagyod végre a köcsögölést, és leszel a csapattársunk?” – kérdezte súgva Ramos.
A Rayo Vallecanóban
Az üzenet világos: a fizikai kontaktus, a gyalázkodás, az összefejelések mind azért kellenek, hogy ébren tartsák Costában a harci tüzet. A pályán kívül azonban kedves, szinte kenyérre kenhető figura. Az interjúkkal ugyanez a helyzet. Kifinomultan beszél, szinte szégyellős. „Ha a meccs langyos, fel kell gerjesztenem magamban a tüzet – mondta az FFT-nek a nyári világbajnokság előtt, és ezzel súgott a védőknek is: úgy lehet őt a legjobban kezelni, ha nem vesznek róla tudomást. – Más vagyok a pályán kívül, nyugodt és boldog. Meccs közben viszont harcolok, hogy fenn tudjam tartani a pályán kívüli életemet. Amikor gólt szerzek, nagyon boldog vagyok, de tudom, hogy igazán azok boldogok, akiknek tőlem függ az élete.”
„Még mindig ugyanaz a naiv, becsületes, melegszívű srác, aki elindult egy brazil kisvárosból” Amikor a nyáron a Chelsea megkereste, majdnem nemet mondott, akárcsak a Liverpoolnak 2013 augusztusában. Pályafutása során először úgy gondolt egy klubra, az Atléticóra, mint az otthonára, ahova tartozhat. „Nem szeretek költözni, és szeretem azt érezni, hogy fontos vagyok” – mondta. Az áprilisi reggelt megelőzően, amikor beszéltünk vele, elszakadt a térdszalagja. Ezért kellett nélkülöznie az Atlético Madridnak szerencsehozó kabaláját a bajnoki címért folytatott további küzdelemben és a Bajnokok Ligája döntőjében. A remélt címlapfotónk az lett volna, hogy szalad a fényképezőgép felé. Még így, sérülten is vállalkozott rá, igaz, sajnos csak egy lábbal. Nem akarta a kedvünket szegni. Júliusban Mourinho igyekezett gyorsan megtárgyalni mindent az új kiszemelt középcsatárral, ez a poszt jelentette ugyanis a legnagyobb problémát a Drogba utáni időszakban a Chelsea-nél. „Elsőre megragadott fizikuma és pszichéje – közölte Mourinho. – Lenyűgöző jelenség, miközben még mindig ugyanaz a naiv, becsületes, melegszívű srác, aki elindult egy brazil kisvárosból. Építi a kapcsolatait a csapatban, beszélget, pedig mindössze tíz szót tud angolul.”
Bármi legyen is a nyelvi képességeivel, lenyűgöző rajtot vett a Premier League-ben, egy góllal maradt el a rekordtól, mivel nyolc gólt szerzett öt mérkőzésen. Ennél csak Agüero és a Coventry City játékosa, Micky Quinn volt jobb.
Ha jobban megnézzük a statisztikákat, még több mindenre derül fény. Az idény második, válogatott meccsek miatti szünetéig a lövéseinek 40 százaléka rezgette meg a hálót. Ennek már a fele is káprázatosnak számítana. Rengeteget dolgoztatja a kapusokat, az első kilenc Premier League-találkozóján mindössze ötször nem találta el a kaput. Ötször. Kapcsolata a szintén nyáron érkezett Fàbregasszal több mint elképesztő. Ha Costa a csapat kőkemény AC/DC-je, akkor honfitársa a kifinomult Mozart, aki négy gólpasszt adott első kilenc találathoz.
„Szinte észre sem vesszük őt vagy Fàbregast a mérkőzésen, aztán egyszer csak előkerülnek, Fàbregas ad egy ötvenméteres passzt Costának, és bent van a gól” – panaszkodott Jack Wilshere, amikor októberben 2–0-ra kapott ki tőlük az Arsenal a Stamford Bridge-en.
Amíg a dolgok remekül mennek Angliában, más a helyzet a spanyol válogatottban. Parányi középpályások veszik körül, akik nagyon szépen és kötelességtudóan játsszák a passzos stratégiát, de ritkán adnak feladatot a középcsatárnak. Így aztán szenvedett a világbajnokságon, és nem az igaziak a 2016-os Eb-selejtezők se. Egyedül a Luxemburg elleni, hetedik válogatott meccsén rázta meg magát.
A Chelsea sokkal egyértelműbb kontrajátéka jobban fekszik neki, ahogy Simeone Atléticója is neki való volt. Fernando Torres 43 Chelsea-mérkőzésen szerzett hét gólt, Sevcsenkónak 47 kellett, Costának négy. Még Drogba is, aki a mai napig a legtöbbet emlegetett hivatkozási pont a Stamford Bridge-en, 24 meccsen ér el ennyi találatot.
„Más ő, mint Drogba – mondja korábbi edzője a Valladolidnál, José Luis Mendilibar. – Gyorsabb, emiatt könnyebben fut a védelem mögé, és a technikai tudása is kifogástalan. Fiatal, és csak javulni fog a játéka. És ami nagyon fontos, jönnek a gólok. A szurkolók általában a statisztikákat nézik, a rúgott gólok számát, az edzők viszont a gólok minőségét, és általában ő az, aki az elsőt szerzi, amivel megtöri az ellenfelet. Vagy az egyetlent, az egy nullára végződő találkozón.
Pont ez hiányzott a Chelsea-nek az előző idényben. Például a Crystal Palace ellen márciusban. Ezen úszott el a bajnoki cím, amire a Kékek hat idény óta várnak.
Lehet, hogy hiányzik belőle az „angolos tiszteletadás”, ahogyan az Everton vezetőedzője, Roberto Martínez fogalmazott a Coleman-féle eset után (sportszerűtlenül ünnepelte, hogy ellenfele öngólt szerzett), és igaz, hogy majdnem megfojtotta Pablo Zabaletát, a Manchester City hátvédjét, de a ragadozó, agresszív világjáró, aki a családjáért szerzi a gólokat, otthonra talált Nyugat-Londonban.
Diego Costában minden megvan. Csak ne idegesítsd fel! Nem fogod kedvelni, ha mérges.
++++
Costa repülőrajtja
Az idény statisztikái Michael Coxszal és a StatsZone adataival
Kapcsolata Fàbregasszal Már az idény nyitó mérkőzésén, a Burnley elleni 3–1-es győzelem során is kiderült, hogy nagyon jól megérti egymást a páros. Fàbregas kitűnően gondolkodik, osztja a labdákat, és fut a középpályán. Sokan gondolták, hogy majd Fàbregas keresi Costát, de ez gyakran fordítva van, Diego ösztönösen lesi társát. A Burnley ellen Costa 12 passzt adott spanyol barátjának, ez öttel több, mint bármely más játékosé, pedig Fàbregas mélyen a középpályán futballozik. Minél többet dolgoznak össze, annál veszélyesebb a Chelsea.
Ó, a kontra! Costa La Liga-győztes Atético Madridja elsősorban a kontrajátékra épített, így a labdabirtoklás kevesebb mint 50 százalékot tett ki meccsenként. Costa feladata az volt, hogy hatoljon be a védelembe, kapja meg a labdát, szökjön előre, majd cselekkel jusson át rajtuk. Ezért fekszik neki annyira José Mourinho stílusa. A Manchester City elleni 1–1-re végződő mérkőzésen például a pálya szélességében kapta a labdát, onnan adta be csapattársainak a magasban és a földön egyaránt.
Veszélyes orvlövész A kontra természetes számára, továbbá remek orvlövész is, ez nélkülözhetetlen, amikor az ellenfél mélyen védekezik. A mesterhármasa a Swansea elleni 4–2-es győzelem alkalmával kiváló példa erre. Costa három gólja mind közelről, középről született, és biztos, hogy nem a szerencse kérdése volt, hogy jókor állt a jó helyen. Az első 22 Premier League gólja közül 19 született a tizenhatoson belül. Az már csak érdekesség, hogy kilencet lőtt jobb lábbal, nyolcat ballal, ötöt pedig fejelt. Ez ellen nehéz védekezni.
Fejlődő csapatjátékos Korábban faltörő kosnak tekintették: erős, agresszív, gyors és pontos. Az Atléticónál egyedül oldotta meg a helyzetek többségét, nem sűrűn passzolt (és tényleg, miért is kellett volna?). Mostanra sokkal kulturáltabb, jobb csapatjátékos lett. Ez is kiderült azon a bizonyos Swansea elleni mérkőzésen. Igaz, hogy mesterhármast szerzett, de nem csak a gólra áhítozott. Nyolcvanhat százalékos pontossággal passzolt, ezzel bizonyítva, hogy top középcsatár vált belőle.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. decemberi számában.)
