Becsúszás a birkák közé, avagy a foci nettó befizetői

---

A vonattal együtt vonul be a két csapat – jól hangzana, hogy vonatfüttyre, de sajnos nem. A szőlőhegyeken pont ezekben a hetekben szüretelnek, itt-ott már kaparni kezd a murci, és mindig jó helyen kapar. Alibánfán viszont, mint mondtuk, kivonul a két csapat, az ellenfél a feljövőben lévő Bocfölde, Zala megye, harmadosztály, Közép-csoport. Alibánfa ötszáz lelkes kis falu a Zala mellett, érdekes helyen – Pethőhenyével és a nagyobbacska Zalaszentivánnal él szimbiózisban, és tényleg: annyira közel van egymáshoz ez a három község, hogy az előbb említett vonat az alibánfai focipályánál kezd fékezni, hogy megálljon a szentiváni állomáson. A klubot az önkormányzat támogatja, a kicsi klubház rendben van, a kocsma jó közel, a pályát gondozzák, és mint később kiderül, a csapat is közönséget érdemelne. Szóval bevonulás, harci kiáltás („Egy-két-há… Fa!”), majd kezdődik a meccs. Kevesen vannak. A legfeljebb harminc szurkoló egy része is a bocföldiekkel érkezett. Több mindenre gyanakszunk: egyrészt a szüret embert kíván a hegyre, a csodás futballidő egyúttal szüretidőt is jelent, ráadásul vasárnap van. A másik: hogy az egy osztállyal feljebb játszó Szentiván, sőt a közeli Alsónemesapáti is bajnoki meccsek helyszíne aznap, kettő és négy kilométerre. Azért van erősítés: a pálya melletti ingatlan kerítése nyitva, és bent több bárány legelészik békésen, belerezzennek a kezdő sípszóba. A padon amolyan focistafeleségnek tűnő, telefont nyomkodó, csivitelő lányok, valaki pedig harci kutyával áll, nagyon határozottan, és néz.

Ám a pályán is van élet. Mindenképpen látszik, hogy szívből folyik a játék, és ismerik egymást a játékosok. Ráadásul szépen kezdték a bajnokságot. „Alibánfa az első forduló hőse” – ezt a címet viselte a Zalai Hírlapnak az a cikke, ami a megye III-as küzdelmek első napjáról számolt be. Az ok a forduló gólrekordja: a vendég Bagod egyetlen rúgott góljára 11-et kapott válaszul. Alibánfa egy ideig vezette is a tabellát, majd két szerencsétlen mérkőzés jött – de a két bukta után is egyben van. „Azelőtt nyolc-tíz gólt kaptunk” – mondja forrásunk, a hazaiak egyik cserejátékosa, aki hozzáteszi: „A jobb eredmények nem kis részben a kapusnak köszönhetők. Isti elmúlt ötven, és kesztyű nélkül véd – nagyokat csattan a tenyere a labdán. Az előző bajnokságban tizenegy büntetőből tízet megfogott” – halljuk a döbbenetes adatot.

És tessék: a tizedik percben már kettővel megy a Fa! Az egyik gól után a csatár kikiált: „Mondtam, hogy ne zárd be a birkákat, ki akartam csúszni közéjük!”. Vass László, a hazaiak edzője kétségbeesetten próbálja a szabálytalanságok visszaszorítására bírni a játékosait, panaszos hangon szól: „Gyuszi, könyörgök, ne rúgjál már bele az előtted állóba, minden meccsen kapunk öt-hat sárgát”. Isti, a kapus is folyamatosan nyugtat-hűt-csillapít. Visszatérő mondata: „Ne bántsd!”. Vagy százszor visszatér. Valaki egyszer rá is kérdez ártatlan arccal: „Akkor kérjem el tőle, vagy mi van?”. Átsétálunk Istihez, és megdicsérjük a mezét. Csodálatos mez, egyedi. Az előző szezon büntetőgyilkosa keserűen megjegyzi: „A csapat lehet szar, de a mez mindenkinek tetszik”. Barátságosan hagyja, hogy fényképezzük, mialatt a túloldalon feszt rohamoz a Fa. Nem látjuk a bocföldiek cserejátékosait. Ezen a szinten, ugye, előfordul, hogy úgy kell összehalászni egy csapatra való focistát, azaz simán elképzelhető, hogy Bocföldéről pont annyian jöttek, ahányan a pályán vannak. De halljuk a megnyugtató választ: „Biztosan van legalább egy cseréjük, mert valaki csak beletörte a kulcsot az öltözőajtóba!”.

A sportlétesítmény a pályán kívül az öltözőépületekből, az azon a vidéken szokás szerint kiállított réges-régi tűzoltókocsiból és egy tárolóból áll, ami felé a gyepen fehér csíkok vezetnek – mintegy bizonyítva, hogy gondos kezek festik a pályát. A fatároló előéletéről megtudjuk, hogy korábban volt a faluban egy rockbanda, és ők használták gyakorlásra. Amúgy szép az idő, már a második félidőben járunk, picit többen lettünk, a kukoricás is jól működött félidőben, a labdát okosan fogja a tujasor, ha arra száll, a Bocfölde pedig lélekben feladta a meccset. A vendégcsapat, ha az ütközéseket és az iramot nézzük, nem sokkal gyengébb az ellenfélnél, de valahogy sose sikerülnek az utolsó passzok. Az utolsó előttiek se mindig. Öt nulla lesz a vége, de vár még ránk egy kis kakaskodás az utolsó percekben, páros kiállítás, és most, most: meg kell jegyeznünk valamit. A hazaiak kiállított játékosa, Peti igazán-igazán szívére vette a valóban ostoba bírói döntést, az edző és a padhoz közel álló partjelző, csapattársak is vigasztalják. Az ő tekintetével lehetne reklámozni a magyar futballt. Tóth Peti valószínűleg nem kap fizetést, munka mellett vereti kékre a térdeit hétvégenként – és egy kiütéssel lehozott meccsen is képes teljesen lelombozódni, ha kiállítják. Valószínűleg szeret focizni, és nettó befizetője a magyar futballnak.

Inkognitó ide vagy oda: muszáj volt csapatfotóra kérni őket, annyira szimpatikus volt az egész. A bocföldiek hamar eltűnnek, a hazaiak maradnak még. Szétszélednek, de a kép kedvéért szép lassan újra összeállnak. Egerszeg felé még elcsípünk pár percet a Zalaszentiván–Vonyarcvashegyből. Még gólt is látunk – de visszahúz a szívünk a megye III-ba. Aztán ki tudja, Alibánfa meddig marad ott. Ez a kis család, amit megismertünk, a meccs után két pontra volt az első helytől. Minarik Ede