Az ezüstszőke Básti istván a felső sorban jobbról a második a mexikói olimpiai bajnokcsapatban
– Hogy van?
– Köszönöm, a koromhoz képest jól. Most voltam a Sportkórházban, úgymond rutinellenőrzésen, és mikor elmondtam a koromat, a professzor azt mondta, hogy a szívem legalább 20 évvel fiatalabb.
– Kinek vagy minek köszönhetően kezdett el futballozni? – Na, ez nehéz kérdés, ezen még nem is gondolkoztam, szerintem már eleve labdával születtem. Kis koromtól kezdve csak a foci érdekelt. Reggeltől estig a grundon voltam, és játszottam. Karácsonyra is mindig labdát kértem, amit még aznap ki is próbáltunk mindig a haverokkal a hóban, a fagyban. – Tehát ön is a grundon kezdte, majd jött ’58-ban „Stécé… – Igen, akkor kerültem be az ificsapatba. Két csapatunk volt, egy NB I-es és egy megyei osztályú. Ez utóbbiban kezdtem, de nem sokáig játszottam ott, hamar feljebb kerültem. Később ’61-62-ben már játszhattam edzőmérkőzést a felnőtt csapatban. Ekkortájt nyertük meg a Nógrád megyei ifiválogatottal az országos bajnokságot Tatán, amire nagyon büszke vagyok, mert a Pest megyei válogatottakban elég nagy nevek játszottak, mint például Páncsics Miki, aki később a Fradi kiválósága lett. – 1963-tól a felnőtt csapat tagja. Ekkor a csapat a második vonalban volt. Első NB I-es mérkőzésére 1965-ig kellett várni. – Grosics Gyulának köszönhetem, nála játszhattam első élvonalbeli meccsemet. Balszélsőnek tett be. Megmondom őszintén, mindig is utáltam a szélen játszani, mert oda csak akkor jött a labda, ha máshová nem tudtak passzolni. Az olimpiai csapatban is ezen a poszton játszottam. Aztán Marosvári Béla bácsi megtalálta a posztomat, a pálya közepén. Az ő idejében állt össze a Répás-Szalay-Básti hármas a pálya középső részén, ami évekig működött, állítólag nagyon is jól.
Básti Pista igazi bálvány volt a bányászvárosban
– Az eredmények ezt bizonyítják… Emlékszik még az NB I-es bemutatkozására? – Hogyne. Lámpalázas voltam! A Vasassal játszottunk, elég drukkolós típus voltam. Vasárnap voltak a meccseink, de pénteken és szombaton már enni sem nagyon tudtam az izgalomtól. De ez a félelem csak addig tartott, amíg le nem értünk a SASE-pálya lépcsőjén a játéktérre. Meccs közben már nem volt gond. – A ’70-es évek elején a csapat a csúcson volt. Bronzérem az NB I-ben, majd jött az UEFA kupa. – Igen. Olyan csapat állt össze, amelynek tagjai 6-7 éve együtt játszottak már, tele nógrádi születésű játékossal. Szerencsés összetételű gárda volt, mert a védelem stabil volt, a középpálya kiegyensúlyozott (Répás védekező, Szalay mindenes, én pedig támadó szellemű voltam), a támadósor pedig gólerős. Két fordulóval a bajnokság vége előtt négy ponttal mentünk a Honvéd előtt. Fáj a mai napig, hogy elbuktuk a második helyet, hiszen csak gólkülönbséggel lettünk rosszabbak. Mi elbuktuk az utolsó két bajnokit, ők megnyerték. Ilyen a futball. A következő évi UEFA-kupa meccs nyerhető lett volna a görög Athén ellen. Mindig is nagy álmom volt, hogy eljussak Angliába. Ha nyerünk, ez teljesült is volna, mert a Liverpool várta a párharc győztesét. – Ezek után valami megtört a salgótarjáni futballban. – A bánya kiszállt a csapat mögül, mi játékosok kiöregedtünk, nem voltak fiatalok, akiket a helyünkre lehetett volna rakni. Nagyon felhígult a társaság. Rosszabbodott a helyzet, amikor dr. Varga László átvette a csapat irányítását. A mai napig felvállalom, hogy nem értett semmit a labdarúgáshoz. Olyan játékosokat hozott Budapestről, akik a tartalékcsapatba sem fértek be az előző klubjuknál. Holland stílusú futballt akart játszatni, ami akkoriban azt jelentette, hogy 10 ember támad, 10 ember védekezik. Az öregek ezt a tempót nem bírták, az újonnan hozott játékosok meg nem tudták ezt játszani. Több alkalommal is kihagytak a csapatból. 1979-ben úgy döntöttem, hogy visszavonulok. A Debrecen ellen játszottam utolsó meccsemet. – Pályafutása során hű maradt nevelőegyesületéhe, az az SBTC-hez. Keresték más kluboktól? – Folyamatosan hívtak. A vidéki csapatok közül szinte az összes, a fővárosiak közül a Fradi, az MTK és a Honvéd. – Kanyarodjunk el egy cseppet Európától. Milyen érzések munkálkodtak önben, amikor megkapta a behívót az olimpiai csapatba? – Óriási öröm volt. Szalay Miki és én is játszottunk már ’67-ben edzőmeccseket a válogatottban, de úgy voltunk vele, hogy a kerethirdetésnél úgyis kimaradunk majd. Aztán elérkezett az utolsó felkészülési meccs, majd a kerethirdetés. és nagy örömünkre a Honvéd válogatott játékosai, Kozma és Pusztai helyett, minket vittek el Mexikóba. Vidéki csapatból bekerülni az akkori válogatottba nagyon nehéz volt. Azt hiszem, négyen voltunk vidékiek a csapatban, és ebből ketten Salgótarjánból. – Megnyerték az olimpiát, aranyéremmel jöhettek haza. Négy mérkőzésen léphetett pályára. Milyen érzés volt a címeres mezt viselni? – Salvador és Ghána ellen csereként, Izrael és Guatemala ellen kezdőként játszottam balszélsőként. Nincs nagyobb megtiszteltetés egy magyar futballista számára, mint a címeres mezt viselni. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt a dobogón állni az Azték Stadionban, és hallgatni a magyar himnuszt a győzelem után. A mai napig beleborzongok. – Négy évvel később Münchenben is tagja volt az olimpiai csapatnak… – Egyszer kerültem a cserepadra, de sajnos nem játszottam egyetlen mérkőzésen sem. Tulajdonképp csak pótemberként számoltak velem. – Milyennek látja a mai magyar labdarúgást? – Alakul, de sajnos a magyar futball hibája, hogy elengedjük a fiatal tehetségeket külföldre „padozni”. Meg kellene tartani őket, teljesen felnevelni, játszatni őket a nagyok között. Mentálisan egészen másképp állnak a sporthoz, mint mi annak idején. Mi sokkal jobban akartuk a sikert, mint a mostani generáció. De vannak bíztató jelek…
Névjegy: Básti István Születési hely, idő: Salgótarján, 1944. 09.19 Poszt: középpályás Klubja: 1963-79 Salgótarjáni BTC (348 mérkőzés/60 gól, ebből NB II-ben: 21/4) Sikerei: olimpiai bajnok (1968), magyar bajnoki bronzérmes (1971-72), Magyar Népköztársasági Kupa-döntős (1967), kétszer a vidék legjobb játékosa (1971, 1972), olimpiai kerettag (1972), többszörös utánpótlás és B-válogatott.
Kecskés Gábor
