Balatoni tél

---

---

Nincs könnyű dolgunk a téli időszakban: alig egy meccs, alig egy letakarított pálya, ráadásul az utóbbi évek legfickósabb tele a háttér, teremfociig pedig nem süllyedünk. A felkészülési meccs nem a leghálásabb téma: ha van is közönség (de nincs), az is inkább didereg, mint fecseg, és mint tudjuk: akinek nyitva a szája, annak szeles az agya, tartja a mondás a Dunántúlon.
Az alaphelyzethez képest tehát többszörösen is szerencsénk volt, amikor a téli focinaptárban felfedeztük a Paks–Pápa-összecsapást, amit a földrajzi közös nevezőt jelentő Siófokon rendeztek, egész pontosan a Kiliti városrészben, a Balatoni Vasas műfüves pályáján. Ez a Balatoni Vasas erősen ismerős volt nekünk: múlt nyáron egy Marcaliban rendezett megye II-es tornán már láttuk őket, most jutottak fel a megyei élvonalba. A cikkek gyakorlata az, hogy inkognitóban vegyülünk el a nép közt, úgy vesszük magunkhoz az impressziókat, és csak a nehéz pillanatokban („Mitkamerázó’, kérté’ráengedélyt kivagyegyáltalába’?”) fedjük fel magunkat. Itt viszont tél volt, hideg volt, közönség híján nem volt hova elbújni, elég hülyén néztünk volna ki, ahogy egy baromi nagy fényképezőgép kíséretében a közönséget játsszuk a két szakmai stáb között, úgyhogy muszáj volt felfednünk magunkat. És lőn: az első úriember, akivel szóba elegyedünk, máris bemondja: ő már szerepelt a FourFourTwo-ban egy fotóval, pont az említett nyári riportban. Kiliti Siófok falusias része: a parttól délre elnyúló, hatalmas (1940-ben 3000 lelkes) falut 1968-ban kapcsolták Siófokhoz, hogy az meglegyen kilóra a városi címhez. Kilitinek egyébként jelentős és szép története van, azt is kevesen tudják, hogy a nagy író Gárdonyi Géza is itt cseperedett egy ideig.


A ma is önálló településre emlékeztető Kiliti szereti is a csapatát: a bajnokikra néha 150-200 néző is ki szokott járni, ami bizony a három osztállyal feljebb épp a kiesés ellen küzdő városi bátyus stadionjában is meglátszana. Megtudtuk, hogy a (nevéhez méltón) piros-kékben játszó kettes számú siófoki csapat pályáját gyakran használják, veszik bérbe nagyobb klubok, a pálya és a környezete ugyanis olyan színvonalú („az egész Somogyban a miénk a legjobb körülmények közt játszó csapat”), hogy azt meg lehet nézni. Ezt egyébként tanúsítjuk. Úgyhogy nem véletlen, hogy a két élvonalbeli együttes is ezt vette ki, hogy az egyébként nagy iramú, egygólos paksi győzelemmel végződő mérkőzést lejátsszák. Néha pedig edzőtábort is tartanak itt a remek pálya miatt. (Paksi győzelem ide vagy oda: úgy láttuk, a pápaiak rengeteg gólt fognak rúgni tavasszal!) A klubház csodás állapotban van, a földszinti büfében barátságos kandalló duruzsol, és a pultban mért házi pálinka is nagyban emeli az infrastruktúra színvonalát. Az ajtóból ráadásul a pálya nagy része látható, beleértve a büféből irányított eredményjelzőt, amit kapásból nyolc élvonalbeli csapat is elfogadna.

A klubházban egy helyen még látszanak a szilveszteri buli nyomai – mondta a fotós kolléga, aki mint kés a vajban, úgy haladt át mindenféle szűrőrendszeren. Az a helyzet, hogy szívesen maradnánk itt, és szívesen lennénk ennek a csapatnak a szurkolói, mert a jelek szerint az időjáráson kívül minden adott ehhez. Úgyhogy a szemünk sarkából ezután figyeljük a Balatoni Vasast, és szép, okos felfelé lépdelést kívánunk neki. A meccsnek persze a hideg ellenére is van egy kis hangulata: valaki méltatlankodik, hogy az egyik csapatból az egyik angolul beszélő úr (játékos? sikeredző?) érdeklődött, hogy az oldalvonalat ki lehetne-e szabadítani a hó rabságából. „Hogyne, majd májusban” – hangzik a válasz. Klubvezetők egymás közt a téli edzőtábor mikéntjét beszélik meg. „Busz?” „Aha.” „Ez a gyerek nálam is bejelentkezett. Már bánom, hogy elengedtem, de hát ez van.” „Aha.” A lombardos Biró Péter a lelátón áll, és néha megnyilvánul. „Új nevünk van? Lombard Pál?” – mondja, mivel a kijelzőre nem fér ki a teljes csapatnév. Klubtulajnak járó derültség. Egy másik fontos dolog, amit Kilitivel kapcsolatban meg kell említeni. Nemrég egy szerencsés kiliti polgár megnyerte az osztrák lottót, és milliárdos lett. Kérdeztük, hogy akkor ő melyik csapatot támogatja a kettő közül, már ha egyáltalán érdekli a foci. „Adott a Siófoknak néhány milliót, aztán azt mondta, hogy akkor ezzel be is van fejezve. Nálunk pedig az emeleti nyílászárók cseréjébe szállt be.”

A meccs alatt civilben jár-kel Simon Attila, akivel pont aznap van interjú a sportnapilapban, az iráni majdnem-odaigazolás részleteivel. Az előző szezonban Pakson játszó vándormadár Siófokon is megfordult, és ahogy a büfében kiderül: mindenki jó szívvel emlékszik rá, azt mondják, az egyik szezon bennmaradása nagyban köszönhető neki. „Nem jössz vissza, Attila?” Erre egy félmosolyt látunk – majd eszünkbe jut az interjú, amiben azt mondja: a napokban már az új klubommal fogok edzeni. Na, akkor ez melyik lesz a jelenlévők közül? Lapzártára kiderül. Vagy nem. Még két kedvesség a végére. Az egyik kirúgott labda átível a patak fölött. A labdáért szaladó úr dohog a hidegben: ha kényszerítenék, bezzeg nem tudná átrúgni fölötte. Az utolsó percben a pápaiak védője élete ollózását mutatta be. A labda sok-sok méterrel a kapu fölé ment – de ahogy egy pápai felségjelzést viselő csapattárs magában elmotyogta: most egy hétig ezt kell hallgatnunk, mekkorát ollózott, és a labda mindennap közelebb lesz a kapuhoz.
Minarik Ede
(Megjelent a FourFourTwo magazoin 37. számában.)