„Anglia legnagyobb drukkere vagyok, aki játszhat is a csapatért”

Szokatlan érzés egy angol szurkolónak egy fontos torna előtt, hogy csaknem minden reménye egy kapuskesztyűben van. Joe Harttal a kapuban Anglia először van hátul bebiztosítva azóta, hogy David Seaman szögre akasztotta a kesztyűt.

A szurkolókat még mindig kísérti Rob Green ámokfutása az amerikaiak ellen Rustenburgban (jobbra), az a potyagól talán döntően befolyásolta az angol szereplést Dél-Afrikában, ezért aztán különösen nagy felelőssége van a lécek közé álló embernek.
Miután remek idényt fut a Manchester Cityvel, még Sir Alex Ferguson is így nyilatkozott a Shrewsbury-ben született kapusról, hogy „a legjobb, akit Angliában láttam az elmúlt húsz évben". A megbízhatóság csak az egyik erénye Hartnak, emellett remek a kommunikációja a védőkkel, képes bravúrokra, és vezéregyéniség. Lassan felnő az angol futballhagyomány legnagyobbjaihoz…
Gordon Banks, Peter Shilton, David Seaman… Joe Hart. A szurkolók is egyre gyakrabban vonnak párhuzamokat. Mennyire vagy elégedett a formáddal a nyári torna előtt?
A formámmal teljesen elégedett vagyok, de azt nem hinném, hogy már össze lehetne engem hasonlítani a felsoroltakkal, attól még messze vagyok. Van mögöttem jó néhány jól sikerült meccs, néhány jelentős teljesítmény, fontos mérkőzéseken is. De még csak pár selejtezőben bizonyítottam, mást még nem csináltam. Meg sem közelítem az ő szintjüket.
Folyamatos a vita arról, hogy melyik posztot kinek kellene betöltenie a válogatottban, kivéve a kapusét. Milyen érzés kirobbanthatatlannak lenni az angol válogatott kapujából?
Mondhatnám, hogy ez az állandóság nagyon fontos, de amikor még nem játszottam rendszeresen, gyakran nyúztam az edzőmet azzal, hogy több kapusnak is lehetőséget kell adnia. Remélem, hogy kitart mellettem a kapitány, minden meccsen védeni akarok. A klubomban és a válogatottban is erre vágyom.
Nehéz volt elviselni a dél-afrikai kudarcot, anélkül, hogy segíthettél volna?
Nem. Nyilván mindenáron szerettem volna játszani, de nem én állítom össze a csapatot. Nem éreztem jól magam. Nem idegesítettem rajta magam, a pozitív oldalát néztem a dolognak. Nagy élmény volt a torna, a csalódást pedig megtanultam feldolgozni. Kint voltam, de nem léphettem pályára. Ilyen az élet. Nincs értelme ilyenkor duzzogni, mert nem érdekel senkit. Én is ideges voltam, és együtt szomorkodtunk Jamóval (David James – a szerk.) és Greenyvel (Robert Green – a szerk.).
Mit tanultál Dél-Afrikában?
Hogy egy ilyen világverseny nagyon kemény. Nehéz meccseket nyerni, mert minden csapat jó. Nem elég menni és hajtani, nyerni kell. Minden csapat bizonyítani akar, ez a legfontosabb futballesemény. Még az olyan válogatottak ellen is nagyon meg kell izzadni a világbajnokságon, mint Algéria, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz játszani ellenük.

Azt mondom, igen! Csakúgy, mint amikor az edződ azt hiszi, ismer téged, pedig nem ismer. Talán nem voltam még komplex kapus Dél-Afrikában, de készen álltam. Azt hiszem, mondhatom, hogy Capello nem a megfelelő kapitány egy tornán. Keményen edzettem, és jól játszottam a vébé előtt, de nem tett be. Vajon a korom miatt? Talán.
Azok közé a kapusok közé tartozol, akik már most tanulmányozzák azokat a támadókat, akikkel találkozhatnak a nyáron?
Nem, mert egy nagy játékos képes váratlan megoldásokra, egyébként sem tudnék egész meccsen azon gondolkozni, hogy kinek mi az erőssége, gyengéje. Ők sem készülnek belőlem, nekem miért kellene előre foglalkoznom velük?
A tizenegyesekkel is ez a helyzet?
Arra már lehet valamelyest készülni, de ismétlem, nem tudsz okos lenni, mert lehet, hogy tudják, hogy te tudod, hogy ők mit fognak csinálni. Nincs értelme ilyenekre energiát pazarolni.
Vannak futballisták, akik azt mondják, hogy jobban érdekli őket a klubcsapatuk, mint a válogatottbeli szereplés. Így van ez?
Nem tudok mások nevében beszélni, csak a magaméban, és csak annyit mondok, hogy én vagyok az angol válogatott legnagyobb szurkolója. Remélem, ez önmagáért beszél.
És angol drukkerként mit jelentene megnyerni az Európa-bajnokságot?
Hűha, mindent megérne!
Nyitott tetejű busz, üdvrivalgás…
Tudod, mit? Az nem is olyan nagy cucc. Hanem a sikerélmény! Elképzelem, hogy ott vagyok az öltözőben lefújás után, és egymásra nézek a többiekkel, tudván, hogy történelmet írtunk. Ez lenne a csúcs. Hosszú út vezet odáig, de megérné.

Franciaország kemény ellenfél lesz a csoportban. Új, fiatal csapatuk van, kicsit hasonlóan az angolokéhoz. Ők lesznek a legrágósabb falat a csoportban?
Ez egy torna, aki veszít, annak mennie kell. Minden meccset meg kell nyerned, nem veszíthetsz, folyamatos a nyomás. Nem szabad azzal foglalkozni, hogy ki az ellenfél.
Wayne Rooney bizonyára hiányozni fog, de hogyan lehet a távollétét pozitívumként felhasználni a csapatépítésben?
Meg kell teremtenünk a lehetőségét, hogy játszhasson. Ez nem olyan, mintha megsérült volna, és nem lehet tudni, mikorra fog felépülni. Tudjuk, hogy ha elég messzire jutunk, akkor csatlakozhat hozzánk.
Elképzelhetőnek tartod, hogy az idei tornával kapcsolatban a korábbiakhoz képest kevésbé lesznek őrült kívánalmak Angliában? És lehet, hogy ez segíteni fog?
Nem vagyok benne biztos. Ez szerintem nem befolyásolja a teljesítményünket, persze ha minél többen buzdítanak minket a lelátón, miközben a hazáért játszunk, annál büszkébbek vagyunk. Nagy érzés magad mögé nézve látni, hogy mindenki veled van. Ez számomra nem nyomás, hanem támogatás.