Ágyúbronzból öntött bal láb, ezüstcipőben…

---

Ha csak néhány centit téved az a nyomorult szörnyeteg, amit halálnak hívnak, akkor 2014, január 23-án nem ébred szörnyű hírre a futballvilág; akkor nem kíméletlen pontossággal az oldalvonal mellé, de még éppen a pályán belülre, hanem a vörös salakra csap le, és ha így történik, akkor még mindig közöttünk élne egy olyan futballista, akit egy ország tisztelt és szeretett. A halál nevű szörnyetegnek azonban ma éppen egy, a pályafutását a baloldali mészcsík mellett (jó, néha bement középre, de nem ez volt a jellemző…) végigjátszó emberre volt szüksége, végtelen és féktelen gonoszságában azt gondolta, hadd kezdődjön drámaian ez a csütörtöki nap a futballszerető magyar emberek számára, a Fáy utca utolsó legendás csapata táján meg úgyis régen jártam már… Akkor is az oldalvonal mellől vitt el valakit, most meghúzta az átló vonalát, a jobbhátvéd Török Péter után a balszélső Várady Béla lett az áldozata. Amikor 1953-ban megszületett, még Czibor Zoltánnak hívták a magyar válogatott balszélsőjét, a Vasasban pedig Illovszky Rudolf játszott ezen a poszton. Amikor elment, ez a poszt a szó klasszikus értelmében már nem létezik. Futkározik hol ez, hol az a pálya bal oldalán, ám az utolsó klasszikus balszélsőt, akinek bal lába többnyire az oldalvonal fehér mészcsíkját taposta, azt a szélsőt Várady Bélának hívták. Mészcsíkot taposott, holott vérbeli center volt valójában, elképzelheti bárki az akkori középcsatár-kínálatot, ha az ő klasszisával végül mégis „kénytelen volt” a 11-es számú mezbe bújni. Már az a tény, hogy egy olyan futballzseni, mint Korsós István utódjául hozták a Vasasba, mindent elmond a tudásáról. Tartanék némi távolságot a vele kapcsolatos sablonoktól és rutinból felvillanó képektől (atomi erejű lövések, szabadrúgások, a szó szoros értelmében hálószaggató bombák, a róla szóló lelátói rigmusok, a vezetést jelentő gólja az 1972-es olimpiai döntőben a lengyelek ellen, amelyet szinte az alapvonalról rúgott, vagy éppen a landesheimi műfüvön, közvetlenül az argentínai világbajnokság előtt elszenvedett sérülése, a 36 góllal szerzett európai Ezüstcipője, hiszen ma ezekkel van tele az internet) talán azért is, mert bennem egy olyan egyszerű, a prózainál is prózaibb Várady-kép él kitörölhetetlenül, amelyek nem szoktak díszalbumokba vagy éppen nekrológba kerülni. Úgy hozta a sors, hogy aranyéveinek egyikébe (a pontos dátumot meg nem mondom ma már, de valójában nem is lényeges…) valamelyik Fáy utcai mérkőzésük után együtt utaztunk a 12-es villamoson a belváros felé, ám rá tökéletesen jellemző módon nem kérdezett rá, hogy hányas osztályzatot adtam neki, hogy milyen számjegyet lát majd a neve után a másnapi Népsportban. Három gólt rúgott azon a meccsen, olyan nagyot nem kockáztatott a fel nem tett kérdéssel, némán azonban suta dolog lett volna üldögélni, így én lendültem támadásba: „Te, Béla, már nagyon régen meg akartam tőled kérdezni, hogy amikor a mérkőzés legelején tiétek a kezdés joga, és az ellenfelek kapusa szinte mindig a 16-os vonalán ugra-bugrálva melegíti be éppen önmagát, miért nem rúgod rá azonnal a legurított a labdát, hiszen az neked annyi lenne, mint a Nyílnak az ötösről „bombáznia”… Talán semmi sem volt jellemzőbb a játékára, a rúgótechnikájára, de leginkább a természetére, mint a válasz: „Én balszélső vagyok, a kezdésnél az oldalvonalnál a helyem, a Rudi bácsi meg is ölne, ha ilyenkor belül ácsorognék… Meg aztán… Az az igazság, hogy nem is tudok én akkorát rúgni… Kezdésből kapura lőni? Azt egy Tichy Lajos megengedhette magának, de hozzá képes, ki vagyok én? A Várady Béla a Vasasból…” „ A Várady Béla, a Vasasból” valahogy így szemlélte önmagát, a világot, az életét, saját helyzetét és szerepét a magyar futballban, amikor nagyon sokan mások (hozzá képest csipetnyi tudással) már a saját ötösükről is gondolkozás nélkül kapura lőttek volna. Még azért sem szólt vagy egy évtizeden át soha senkinek, hogy a nevét a lapok pontos „i”-vel írták „y” helyett, majd amikor valami véletlen folytán kiderült a tévedés, csak annyit mondott: „Az a fontos, hogy a Fáy utcában meg a Népstadionban az eredményjelző tábla tele legyen vele… Kit érdekel, hogy i-vel, vagy y-nal?” Ilyen volt, egyszerű, halk, szerény, miközben tudása és eredményei alapján korának futballdivatja szerint mindennek az ellenkezője lett volna a megszokott, mondhatni már-már természetes. Az ellenfelek félték és rettegték, tisztelték és becsülték, sőt, a magam részéről nem találkoztam olyan emberrel, aki ne szerette volna. Őt sohasem kezdték ki a fradisták, az újpestiek, a honvédosok, vagy az MTK hívei, de „a Béla” volt ő Csepelen ugyanúgy, mint Vácott, Budafokon, Nyíregyházán, Szombathelyen, Komlón, vagy Győrben, mondhatni Battonyától Nemesmedvesig, egész Magyarországon. A lelátó népe akkor sem haragudott rá, ha éppen az ő kedvenc csapatának rúgott gólt, vagy gólokat, akkor is mindenütt megsüvegelték, ha elrontotta a délutánjukat, az estéjüket, bajnokságtól fosztotta meg góljaival a csapatukat, vagy éppen kiejtette őket az NB I-ből. Ennél többet futballista nem nagyon érhet el, hiszen (talán) még Pelét sem szerette mindenki Brazíliában… 2014. január 23-án az univerzum legkíméletlenebb bekkje örökre leterítette. Brutális, megbocsáthatatlan tett volt. Tévedhetett volna néhány centimétert… Lakat T. Károly