Az FFT riportere Rakamazon is megnézett egy meccset
Rakamazon jártunk, a Tisza keleti partján, ami úgy Pestje Tokajnak, ahogy Tokaj Rakamaz Budája. Városi rang, néhány éve szépen felújított kis főtér a kisvárosok néhány éve szépen felújított főtereinél kötelező kék színű EU-s emlékeztető táblával. Rakamaz nevét a magyar művészettörténetben és régészetben a honfoglaláskori korongpár teszi ismertté, amit 1956-ban találtak itt – mondja a mindenhez értő Wikipédia. Akárcsak a sorozatban már szereplő Mándok (pont Rakamaz volt az ellenfél!), ez a városka is a Kárpát-medence legtöbbet szenvedett vidékén fekszik. A kuruc-Habsburg-erdélyifejedelmi hármashatáron vagyunk, a Szakolyról érkezett vendégcsapat is a nagy kuruc nevét viseli. Rakamaz–II. Rákóczi Ferenc SE, a megyei I.osztály két biztos kiesője csap össze.
A XIV. században szinte dallasi léptékű, fegyveres családvita folyt a Rakamazi és a Szakolyi család között. A történelmen tehát a legkevésbé se múlt a mai hangulat, de csalódnunk kell: a 15. helyezett Szakolyt nem nagyon veszik komolyan errefelé a 16. helyezett Rakamaz szurkolói. „Ha ezeket se verjük meg… hát akkor… akkor…” „Na, mondd ki, tessék, fejezd be a mondatod!” „Akkor… akkor ezek nullák.” „És ha megverik őket?” „Akkor is.” Rákérdezünk, vajon ki a rakamazi Szpari (!) riválisa. Tiszalök, Vasvári, Vencsellő a megfejtés – „akkor még háromszáz-négyszázan is voltunk, ezek kétharmada mind kocsiba ült, és ment idegenbe is, ha Záhonyba kellett menni, akkor oda”.
Hogy itt a megye I-esnél nagyobb futballmúlt van, arra számtalan dolog emlékeztet. Először is formás riporteri lőállás van a pálya felénél. Be lehet mászni, mert bár az ajtó gondosan kulcsra van zárva, az ajtónak csak a kerete van meg. „Annak idején minden meccset fölvett a tévé, és hétfőn leadták kábelen” – nem minden négyezres településen lehetett így. Régen az ifimeccs második félidejében már nem volt hely a pálya körül. Most… hát úgy hatvanan-hetvenen lehetnek. De „azok ott szemben nem számítanak, az a szakolyiak ificsapata, csak ugyanazzal a busszal jöttek, és nem tudnak hazamenni” – mutat egy úriember a szemben lévő, egész új fedett lelátóra. Hogy miért nem a lelátón ülnek? „Mert nekünk ez a helyünk, hogyha kell, akkor végigázzuk a meccset, de oda mi nem megyünk.” A Rakamazban válogatottak is játszottak: Dajka László például tényleg nagy név. De egy bizonyos Kádas Imrét emlegetnek legtöbben mint a csapat legnagyobbját. Fiatalon elkallódott, de amíg játszott, ha háromszor ért labdába, abból egyszer gólt rúgott. Hívták az élvonalba is, de nem akart elmenni. A Rakamaz Nyíregyháza közelségének köszönheti a futballmúlt egy részét. A nagy Szpari fiókcsapata volt, a tehetségeket és az öregeket néha leadták, aztán valamit nagyon elszúrtak néhány éve, és hátrasorolták a stabil NB III-as csapatot.
Mi az oka a lesüllyedésnek? Két dolgot mindenki említ: a helyi cégeket elvitte a válság, a másik pedig, hogy „nem tudjuk, kik ezek a gyerekek”. Mármint akik játszanak. Azelőtt „együtt éltünk velük, mindegyikről tudtunk mindent, most pedig van olyan, akinek csak a számát tudom, mármint a mezszámát, nem a telefonszámát”. A Rakamaz a tavaszi fordulók során egyetlen döntetlent ért el, az összes többi meccsen kikapott. A szurkolók fogadkoznak, hogy most megtörik a jég. De halott támadások követik egymást. A pálya mögött lévő templomkertben ráadásul szintén futballmeccs zajlik, és lendületesebbnek is tűnik: 15-16 éves gyerekek fociznak odaát a fákat kerülgetve, és szemmel láthatóan kicsit sem érdekli őket a kerítés túloldalán folyó bajnoki. Sajnos nem lehetett egy képre fotózni a két pályát (ahogy tippeltük, talán a lelátó tetejéről), pedig kiváló felvétel lenne, és sokat elárulna a magyar futball problémáiról.
Lássuk az épített és természetes környezetet: a pályának nincs olyan pontja, ahonnan ne lehetne látni a Tokaj-hegyet. (Micsoda meccs lehetne egy Tokaj–Rakamaz! – vetjük fel, de jön a válasz: egyrészt másik megye, másrészt azok alattunk vannak egy osztállyal.) A klubház falán megőriznivalóan szép vakolatrajzok, fele megvan, felét viszont már fel kellett söpörni. Bábusorfal. A klubházban a magyar futballtörténet egyik legundorítóbb vécéjét találtuk, de nyugodjon meg mindenki: az a budi a játékosoké, a nézőknek a pálya sarkán van egy másik hasonló. Bocsánat, nem vagyunk kényesek, de akkor inkább ne legyen. A kukoricásban is el lehet végezni mindent, rossz érzés nélkül. És még egy kritika: a lelátó oldalán, a kereszteződéshez közeli saroknál a vaskorlát több helyen úgy fel van szaggatva, hogy játékos legyen a talpán, aki ha egy hosszú sprint után beleszáll a pálya felé álló (!) csőbe, megússza szirénázás nélkül. Két ember tízperces munkája kellene oda, és máris megszűnne a balesetveszély. Mert a játék maga, a barátságos helyi bácsik, a komoly futballmúlt, a régi anekdoták összessége valahogy máris nem lesz bájos, amikor az ember elképzeli, hogy egy mentő áll meg a tizenhatos sarkánál, plusz ezt a gyereke végignézi.
A meccs közben minőségi fordulatot vesz: 1–0, 1–1, gólok, igazi gólok, köztük rakamazi is! Ami szembetűnő: a helyiek szélvészgyors, alacsony 10-ese be van oltva gól ellen. Egyrészt ő maga sem ügyetlen, és többször helyzetbe hozza magát, másrészt olyan kiszolgálást kap a társaktól, amilyen a BL-ben sincs, és mégse megy. Csak egy-az-egyben-elfutásból hatot számoltunk meg, de mindig mellé, fölé, mögé. A közönséget egy idő után már ez kezdi szórakoztatni, előre röhögnek, ha a tízes megindul a labdával. Aszakolyi ificsapat már bekiabálgat: „a10-es velünk van”, „a 10-esnek passzold!”. Hősünk a végén viszont begyötör egy gólt, és a vége 3–1. A pályáról lefelé mindenki a csatárt zrikálja, a játékvezetői hármas vigyorogva, lehajtott fejjel sétál le. A csapat is nyert, mindenki boldog. Rakamaznak följebb van a helye. De a vascső levágásával kéretik kezdeni a felemelkedést. Minarik Ede
A cikket nyomtatot formában is elolvashatod a FourFourTwo magazin 40. lapszámában!
